sajt & sör, a tasmán siker

Sör- és sajtkóstolás nélkül mégsem hagyhattuk el a Tasmán-szigetet!

A Cascade-gyár látogatása kimaradt nekünk Hobartban, ezért Launcestonban mindenképpen jelentkezni akartunk egy idegenvezetésre a James Boag's sörgyárban.

Aznap a kóstolások napja volt, mert a Tasmania Gourmet Sauce Co-nál kezdtünk, Evandale-ben. Igen, azaz nem. Itt szálltunk meg néhány napja, de nem, nem volt időnk akkor a kóstolgatásra. Hazafelé menetben pedig jó ötletnek tűnt, hogy innen vigyünk ismerőseinknek egy kis tasmán különlegességet.

Jan.12.
A James Boag's sörgyár és múzeum
Egyértelműen a "Beer lover" (sör szerető) túrára neveztünk be, mert élni akartunk a sörkóstolási opcióval. A sörről addig csupán annyit tudtunk, hogy finom, és hogy szuper reklámjai vannak. Ez például szenzációs: Boag's Draught: From The Pure Waters Of Tasmania, azaz Tasmánia tiszta vizeiből
No meg, hogy ha dél, akkor Cascade, ha észak, akkor James Boag. Így buta módon hiába kértem csaport James Boag's-öt New Norfolkban (á, nem harapták ám le a fejemet.. azt sem tudtam, hogy kell kiejteni :D)!

Az idegenvezetést nagyon élveztem, valamiért jobban, mint Bélus, és egyértelműen jobban, mint a szellemtúrásat. Az eső miatt nem a tradicionális útvonalat jártuk be, de így is álltunk kint többször, kellett védőszemüveget hordani, meg ezt a sárga mellényt. Elhangzott néhány számadat, amelyek akkor nagyon impersszívek voltak, de már egyre sem emlékszem, és a sörgyártás titkát sem tudtuk meg. :D Na de nyilván a tasmán víz az... :D
2 kedvencem a gyárban: a hordókat pakoló robotkar és a palackozó/cimkéző egység. Innen már csak egy ugrás volt a sörcsap! :D

 

Idegenvezetőnk 4 féle sört csapolt nekünk az alábbi sörendben, sajttál és ropogós kíséretében:
- Classic Blond -- indításnak joe, de nagyon lájtos; friss, kicsi gyümölcsaromával

- James Boag's Premium Lager -- európai stílusú világos sör
- Boag's Draught -- mindkettőnk kedvence, ütős mellé a sajt is; egy évszázados recept alapján készül, testes sör, friss utóízzel (valószínűleg nekem ez harmonizált legjobban az ebéddel, a kacsás rizottóval, Bélus birkás gnoccit evett ;))
- Wizard Smith's Ale -- Bélus második számú kedvence, nekem túl "sötét"
 

Még szerencse, hogy Sztráliában megengedett az alkoholfogyasztás, mert ezután még el kellett hajtanunk a szálláshelyünkre, Grindelwaldba. Elég heripotteresen hangzik mi? Túl sok mindent mi nem tudunk erről a helyről, cak annyit, hogy a térképeken a "svájci falu" néven is megtalálható. Kis faházikókat lehet bérelni egy nagy füves-erdős terület közepén. Bélus várta már nagyon ezt a szállást, mert vmi nagy akció keretében sikerült foglalnia egy jacuzzis fürdőszobás faházat. Kint ömlött az eső, mi pedig élveztük az ajándékba kapott fürdősó áldásait. Kádban sem fürödtünk már több, mint egy éve! :o

Jan.13.

Grindenwaldból másnap nagyon korán reggel indultunk a komphoz. 6kor már a kocsiban ültünk, és 8 körül már fent a kompon kómáztunk. Mind a ketten akkor álltunk neki olvasni a kalandtúrás könyveinket, úgyhogy szépen eltelt a kb. 9 órás utazás. Okosan bevettük a tengeribetegséges gyógyszerünket, de Bélus közérzete még így sem volt 100 %-os. Én sokat aludtam, úgyhogy átvészeltem a nagyobb hullámokat. Az ebéd elfogyasztásával kockázatot vállaltunk :), de végülis minden okésan alakult. Még a Spirit of Tasmania I-et is láttuk elhajózni mellettünk a messzeségben (mi a ST II-vel mentünk ezúttal).

A komp legalsó szintjén, az orrban parkolunk, a kijárattal a hátunk mögött. "Partraszálláskor" fogta a fejét a személyzet, hogyan tudnak majd kinavigálni bennünket, de végülis mindenki Y-ozott egy kicsit...

4777 km-t mutatott a kocsi km-órája, amikor behajóztunk és beértünk Melbourne-be. 5700 km-t, amikor szombaton hazaértünk Szidnejbe a legeslegjobb nyaralásunk után. :D :D

január elöl jár

A 2011-es évünk első hónapja nagyon mozgalmasnak bizonyult.

Összesen 4 ausztrál államban jártunk (NSW, VIC, TAS, QLD), több ezer km-en vezettünk autót, 900 km-t kompoztunk, és a végén még repülőre is ültünk, hogy "elugorjunk" Gold Coastra.

11 különböző helyen aludtunk (a saját ágyunkat is beleszámítva), egyszer kompon éjszakáztunk (és egy felet/napközbeni szundit ideszámolok magamnak a visszafelé útra :D), sátoroztunk két különböző kempingben Tasmániában, laktunk kis faházban a hegyek mellett, régi, városi kúria habos-babos, emeleti lakosztályában, motelben, B&B-ben (bed&breakfast), illetve voltunk vendégségben Tomiéknál (Melbourne) és Annusnál (Biggera Waters).
A fizetős vendéglátást tervezem majd véleményezni a tripadvisor.com-on is.

Minimum 2 tucat emberrel beszélgettünk többet-kevesebbet (inkább többet), főként vendéglátóinkkal, gyűjtöttünk névjegykártyákat és cseréltünk telefonszámokat. A fő témavezetés általában mindig ugyanaz: magyarok vagyunk, mit csinálunk, meddig maradunk.

Ettünk-ittunk, főleg jó kis tasmán söröket (igen, van ilyen! :)), viszont a "híres-neves", isteni tasmán konyhát nem találtuk meg. Általában ugyanaz a választék: szenvicsek, ill. "fish & chips". Na, ez utóbbiból azért kétszer is kifogtuk a tutit! :) Érdekes, hogy ebédidőben is lehet kapni "ham&eggs"-t, azaz sonkás tojást, de minek válasszuk azt, ha a szendvicsünkbe úgyis kapunk pirított bacont és néha még tükörtojást is. :D Ezek az ozik...

Tasmánia - Déli részek

Még van egy tartozásunk a körút utolsó, déli részéről. A képek már a pikázán vannak, szóval "mihelyst" idekanyarintom az utolsó néhány napok történetét is. ;)

Jan.9-11.
A déli végeken kalandoztunk-utazgattunk a tazi vakáció vége felé. Ellazáztuk a tervezést, és részletekbe menően nem terveztük meg ezt a szakaszt, ezért próbáltunk olyan szállást találni, ahonnan könnyedén csillagtúrázhatunk. Így esett a választás New Norfolkra és az Explorers Lodge-ra.

A kempingezés után nagyon idegennek tűnt becuccolni a házba, vagy csak fáradtak voltunk, mert megint este 10kor sikerült érkezni. A házigazdákat biztosan kimozgattuk a komfortzónájukból ezzel a késői érkezzéssel, mert ugyan előre jeleztük, Nigel, a háziúr kicsit morcos volt. Megint cipekedtünk a csomagokkal, mert emeleti szobát kaptunk (a sarkon). A szobaméret csalódás, a reggeli időpontjára vonatkozó kérdés frusztráló.
A reggelizős szobába már nem fértünk be, ezért áttettek minket a "sunroom"-ba (2.kép a bal oldalon), amivel tök jól jártunk, mert így bármikor mehettünk reggelizni és bármeddig maradhattunk. Inkább az utóbbi volt kérdéses, mert minden reggel igyekeztünk le reggelizni, olyan éhesek voltunk! :D
Ahogy múltak a napok egyre többet csevegtünk a háziakkal, akik már nem voltak annyira merevek, illetve kicsivel több időt is tudtak ránk szánni a teltház mellett.
Nigel és Liz segítségével kitaláltuk, hogy miket érdemes megnézni a környéken, az időjárást is beletervezve.

Mire leértünk New Norfolkba, már 3750 km volt a hátunk mögött, plusz néhány fárasztó kaland, így ezt a szakaszt lazábbra akartuk venni. Rögtön azzal nyitottunk, hogy átfurikáztunk Hobartba. Próbáltuk felvenni a kapcsolatot hobarti ismerőseinkkel, akik megígérték, h elvisznek minket kávézni, de csak túl későn jeleztek vissza. Így próbáltuk felfedezni mi a helyet. A Salamander-piacról éppen lemaradtunk, és vasárnap lévén kissé üres volt a város. Betoltunk egy ozi szendvicset (sült hússal & baconnal, céklával, tükörtojással), leöblítettük egy fini kávéval, és bámultuk a 3 profinak tűnő/öltözött bringást (baró bringáik voltak!), ahogy a szomszéd beülős helyen hörpölgetik az italjaikat.

# közben átfutott előttem a szőnyegen/a nappaliban egy kis gyík! még mindig nem értem, hogy mit keresnek itt bent... remélem, jól összeszedik a legyeket, szúnyogokat, pókokat és  csótányokat...#

Sétálgatás közben összefutottunk egy párral (Peter & Davina), akikkel pár napja beszélgettünk Mole Creekben (itt álltunk meg vacsizni). Kitaláltunk pár közös programot aznapra: 1-Mt Wellington kilátó, 2-Port Arthur szellemtúra. Erre a másodikra rögtön jegyeket is rendeltünk telefonon.
A Mt Wellington aznap hatalmas felhőbe burkolódzott, nem is tudom, miben hittünk, az biztos, hogy az út felénél 11 fokra ugrott le a hőmérő és pár méterre a követési távolság. Térerő nem volt, így a srácokat csak később értük el, ők egy rövidebb túra mellett döntöttek a hegy alacsonyabb részén. Egyébként az az érzésem, hogy a kép, amit a kilátóról mutatnak a Tasmániás könyvünkben, az csak a mesében létezik! Gyönyörű a kilátás amúgy!

Időközben azt is kimatekoltuk, hogy az esti, 9.20-as kisértet túra nekünk nem fog összejönni, mert a 1,5 óra után nekünk még haza is kell autózni vagy 1,5-2 órát a vadakkal sűrű úton. Újabb mobil térerő problémák, de végül korábbra, a "családi túra"-ra sikerült beneveznünk. Addig is volt pár óránk, aminek élvezetéhez az alábbiak járultak hozzá:
- Sorell Gyümölcs Farm: gyümölcs likőr kóstolás (blueberry, málna stb.), scones és kávé
- Eaglehawk Neck Lookout: ahonnan jól látható Tasmánia dél-keletivége
- Tessellated Pavement: ahol a tengerpart úgy néz ki, mintha lekövezték volna (de nem!)

Port Arthurba én vegyes érzelmekkel mentem. Többen is ajánlották a helyet, és láttam néhány szép fotót, de valahogy nem voltam kíváncsi az egykori elítéltek életkörülményeire, pláne nem a szellemeikre és úgy általában a szellemsztorikra. A mi kis csoportunk még éppen sötétedés előtt befejezte a túrát, úgyhogy nem is volt semmi "extra", pár jó poént leszámítva.
Valami biztosan nincsen rendben a hellyel, mert 15 éve egy ámokfutó több tucat embert lőtt le, és sokat megsebesített itt. Bővebben nem is akarok írni a fegyenctelepről és történetéről, mert találtam egy blogot ahol magyarul is olvashattok infókat, képeket. A létesítményeket egyébként gyönyörű kertek veszik körül, több épületet is restauráltak és restaurálnak.

Jan.10.
Franklin-Gordon Wild Rivers Nemzeti Park
Erre a napra is sok autókázás jutott, és egészen az út végéig mentünk, ami az egyik legnagyobb víztározónál ért véget. 100 km szlalomozós, erdei aszfaltút! Ilyet sem láttunk eddig... Aztán a találkozás a 2200 éves huoni fenyővel...hihetetlen energiák a két ezer éves történelem öreg tanújánál. Egyedülálló, különleges érzés egy ilyen öreg fát tapogatni. Hát még beleülni! :)
(Érdekes, ahogy most olvasom ezt a wikipedias szócikket, döbbenek rá, hogy a huoni és huoRni között csak egy betű különbség van!:O Nem véletlen tehát, hogy ilyen erősnek éreztük a fa/ent kisugárzását, Béluskám...)



öreg barátunk

Úticélunk a Gordon-víztározó volt. Erről úgy szereztünk tudomást, hogy az egyik kalandprogramokat szervező cég hirdette a kötéllel ereszkedést a gátról. Mi végülis nem jelentkeztünk be erre a programra, de beszélgettünk kicsit a sráccal, aki épp a felszerelést pakolta amikor mi megérkeztünk. Bélus adott neki jó ötletet a gát mászófallá alakítására (lásd olasz példa). :D
Biztosan az egyik legjobb emlékünk lesz a főzőcskézés a gát tetején -- szegedi húsos káposzta kenyérrel, török kávé frissen főzve. :D

ki a legény a gáton? :D

Upper Florentine Valley (Felső-Florentine-völgy) & STYX Forest (The Styx Valley of the Giants )
A hazafelé úton kihagyhatatlannal bizonyult betérni és kicsit bejárni két óriásfás területet. Időközben kiolvastuk a szuper könyvünkből, hogy több éve dúl a "csata" a favágók és a tüntetők között ezen a területen. Ez az entek birodalma, ahol nem ritka a 80 méteres fa.
A szomorúság érzése keveredett ezekben az erdőkben járva, és talán feltűnik, hogy ezeken a fotókon nem is nagyon vigyorgunk. Meg is voltunk illetődve rendesen, nem minden nap jár az ember ilyen különleges helyen.

A Csodaerdőben

A Florentine-ben beszélgettünk a kicsit őrültnek és nagyon elszántnak tűnő, békés táborlakókkal. Úgy egy tucatnyian laknak most tüntetőleg a völgy bejáratánál, és felkészülten várják a következő attakot. Éppen egy hatalmas adag omlett készült.
Végiggyalogoltunk a "Twisted Sister Walk"-on, majd folytattuk utunkat a Styxhez, ami néhány kilométerrel dél-keletre található. Mazohisták vagyunk szerintem, mert más okból miért is megy az ember egy olyan helyre, ahol a pusztítás nyomait látja... De nekünk látni kellett ezt is, ez nem volt kérdés. Kb. 6 km-t kellett autózni a poros úton, és csak egyszer jött velünk szemben egy óriás, farönkszállító kamion. (a "jött" nagyon enyhe kifejezés)
Az utat végigvágták és kiépítették a kamionoknak, amik New Norfolkba viszik a fákat, ahol bedarálják őket. Csak utolsó nap láttuk meg a nagy darálék-kupacokat. Telepített erdőket nem nagyon láttunk, talán csak egyet az egész dél-nyugati úton. Félő, hogy az ősfák is úgy tűnnek el, mint a múlt század 30as éveire a tasmán tigrisek. Eléggé barbár egy ország ez. :/

Jan.11.
Erdőjárás a Mt Fielden
Utolsó napra jó lett volna egy csúcstámadást kivitelezni, de lebeszéltek minket a Mt Anne-es túráról, amire egyébként nagyon készültem - lélekben. Helyette a Mt Fieldre mentünk, ami nagyon helóturisztos hely, ezért nekünk nem annyira jött be. A tömegek csak úgy hömpölyögtek a csöpögő esőben, de vicces, hogy az első vízesés után ritkább lett a túristaáradat. Azért az is értékelendő, ha az emberek csak 10 percet sétálnak aszfaltjárdán! ;) Szóval itt láttunk pár vízesést, meg egy érdekes wallabyt és rengeteg, csodálatos óriásfát, plusz iszonyú sok páfrányt. Teljesen Új-Zélandban éreztem magam.. :)
Délután aztán maximálisra fokoztuk a lelazulást, mert a szálláson maradtunk - kifulladt a lendület. :D Azért még egy vacsorára futotta az erőnkből (a legrégibb pubban), ahol a pénztáros/pincér néni egy nap után megismert bennünket és széles mosollyal fogadott. ;) Kezdtük megunkat otthon érezni, de este megint pakolni kellett, másnap pedig felvezetni Launcestonba.

Tasmánia - Keleti-part

Jan.5. este
A hegyek után a tengerpart felé vettük az irányt. Az egész napos túrázás után nem tudtunk végig vezetni, ezért Evandale-ben foglaltunk szállást egy éjszakára. Egészen későn értünk oda, 10-kor, és a szállásadóink a Blenheim Innben már kicsit aggódtak. Ez a túlzott figyelem sok volt nekünk egy nap kempingezés után. Lehet, hogy kicsit elvadultunk a hegyekben? :D Mindenesetre örültünk, hogy már tök sötét van, és nem annyira látszik, hogy mennyire "játszósak" és lepusztultak vagyunk mind a felszereléseket tekintve, mind kinézetre. Nagyon elfáradtunk, és alig vártuk, hogy minden cuccot felhordjunk a kvártéjba, amihez egy jó magas emeletet kellett még mászni. Vicces volt beköltözni a szobába, amit a weblapon meg lehet nézni, kicsit nagymamás, kicsit régies hangulatú. A fürdő akkora volt, mint az itthoni hálószobánk, még keringőzni is lehetett volna benne. :D
Rajtunk kívül voltak más vendégek is a háznál, velük borozgattak a háziak, és minket is hívtak, de minket jobban hívogatott az ágyunk. Ja, és még kicsit mosni is kellett. :) Internetezni sem volt erőnk, pedig kihasználhattuk volna a kedvező alkalmat, de nem sejtettük, hogy ezután több napig esélyünk sem lesz képeket feltölteni vagy a blogra írni, esetleg telefonálni.

Jan.6.
Kvártéj mellé koszt is járt: a reggelink már előző este bekészítve várt bennünket a szobában. Müzli, kenyér, tea, fincsi lekvárok. Teljesen felfrissülve kezdtünk megint pakolászni, vissza az autóba. Olyan hülyén jött ki, hogy csak jövünk és megyünk, és nincs lehetőség ismerkedni a háziakkal vagy körülnézni a településen. Aztán végülis úgy alakult, hogy Bélus leszólította Rob-ot, a házigazdát, aki éppen a műhelyében tevékenykedett. A műhely, pontosabban a bolt a szobánk alatt helyezkedik el, nem véletlen, hogy pakolás közben "hangokat" hallottam...! :D Az üvegboltból nehéz volt szabadulni, főleg üres kézzel :D, és végülis nem sikerült gyorsan elindulnunk innen sem... Jót beszélgettünk Robbal az üvegezésről (régebben templomi, festett üvegablakokat készített, mostanában csak ékszereket), feleségével, Victoriával pedig minden másról is csevegtünk, az "antik bolt"-ban is körül néztünk. Nehezen vettünk búcsút, de aznap még több helyre is el akartunk jutni, muszáj volt hát indulni.

St Maryn haladtunk át, és kipróbáltuk a könyvünkben ajánlott e.Scape nevű helyet, ami rossz választásnak bizonyult. Ennyire rossz ebédet régen ettem már... (Levesek -csirke/minestrone: 4/10 pont; szendvicsek: 5/10pont)
:/
Ezek után nem lehetett jobb választás, mint koradélután elfoglalni a szállásunkat St Helenben. Kicsit tartottunk tőle, mert egy olcsó motelt találtunk csak, lévén csúcsszezon és minden befoglalva, de igazából teljesen elégedettek voltunk vele. Egyetlen porbléma csak az volt, hogy a beígért "ingyen internet" nem működött... Pedig mennyi időnk lett volna blogolni/fotóalbumozni, telefonálni végre...
A délután folyamán aztán egy kicsit túristáskodtunk, és bár nagy volt a szél, elhatároztuk, hogy strandolni is fogunk. Hahaha. :P Azzal nem számoltunk, hogy mennyire vág a homok a parton!

Binalong Bay

Binalong Bay-ben még láttunk strandolókat, de nekünk a Bay of Fires-ra fájt a fogunk. A még narancsabb sziklákra. Mint kiderült, igazából ugyanolyan sziklák vannak ott végig a parton vagy 80-100 km hosszan. Én korábban még arra gondoltam, hogy egy rövid szakaszt végig kellene túrázni (mint annó Nyúkaszliban), és összekötni a gyaloglást egy kis fürdéssel. Csalóka volt azonban a napfény: rövidnadrágban-pólóban kezdtük, és nekem baromi jól esett felhúznom egy kisgatyát. Ennyit a fürdőruhás fürdőzésről. Azért szotyizni lehetett ám! :D

Kora estére visszatértünk St Helensbe, és elkezdtünk internetet vadászni. Az adatkártyával semmi sem jött össze, viszont Bélus telefonján néha-néha fel-fel tűnt egy-egy "pálcikányi" térerő. Megnézte valahogy a környékbeli lefedettséget (Optus), így elautóztunk ezekbe az utcákba: semmi. Végülis a motel előtt sikerült befogni némi "erő"-t, és kicsit telefonozni. :) Este benéztünk a motel vendéglőjébe, ami a mi ajtónktól kábé 5 lépésre volt található. Anchor Wheel Motor Inn Restaurant  - szép, hosszú neve van. :) Kis béna hely volt, de a kiszolgálás elsőosztályú, igazi pincérrel, amit amióta AU-ban vagyunk, még nem láttunk... Előételnek egy hatalmas (tényleg nagy volt!) kenyeret kaptunk, melegen, fokhagymás vajjal toltuk be. Aztán jött a 2-személyes tengeri herkentyűs tál, amitól majdnem kikampoltunk. Egy kis chardonnayt fogyasztottunk mellé. Kitűnő vacsora volt!

Jan.7.
Még előző nap megírtuk a képeslapokat, de a St helensi postán nem volt bélyeg (?), ezért másnap visszamentem, de még mindig nem kaptak. Érdekes. Dél felé menet, még mindig a keleti partszakaszon, találtunk egy postát, ahol kábé 15 percet álltam a pultnál, mire megjelent a postamester.. Ennyi küzdés után remélem, megkaptátok a lapokat! :D

Aznap a Freycinet-félsziget felé tartottunk, és útközben megálltunk kicsit túristáskodni Bichenoban, ami a keleti rész egyik legfelkapottabb települése. Codálatosz idő volt, még mindig ez a fránya szél!, és mi kiültünk kávézni egy helyre. Nyilvánvaló volt, hogy "borulás" lesz: Bélus ki is öntötte a capuccinoként eladott, ám de inkább tejeskávé jelleget öltő italát.

Bicheno

Következő megállónk a Freycinet-félsziget "fővárosa", Coles Bay. Itt több tennivalónk is akadt:
- ebéd-beszerzés
- tankolás.
Próbáltuk a kettőt összekötni, ezért a benzinkutat programoztuk be Marikába. Megdöbbenésünkre csak a benzinkút hűlt helyét találtuk: a városka egyetlen benzinkútja leégett ugyanis...
FOLYTKÖV
Mi nagyon fogytán voltunk az üzemanyagnak (tisztára mint egy katasztrófafilm!), és tutira vettük, hogy tankolás nélkül nem jutunk sehová. Csak semmi pánik, jól betankoltunk ebéddel a sarki büfében, közben néztük a leégett benzinkutat és a szemközti hegyeket (Hazards). Ebéd után a büfés instrukcióit követve köröztünk a városkában, és kerestük a benzinkutat, végül a Turisztbüróban felvilágosítottak bennünket, és berajzolták nekünk a térképre az egyetlen, közeli benzinkutat. A hölgy próbált nekem szállást ajánlani, de mi akkorra már úgy döntöttünk, hogy mégsem a Freycineten kempingezünk, hanem megnézzük a sziklamászós helyet a hegyen, amit Simon ajánlott még Natimukban. Nagyon csábító volt, egy bökkenővel: a kempinget csak 4-kerékmeghajtásos járművel lehetett megközelíteni. És ezt a turisztbüróban is kihangsúlyozták.
Mentünk tankolni gyorsan, mert idegesítő volt a tömeg (nagyon elvadultunk :D). Siker! Egyébként érdekes, hogy milyen sokféle benzinkúttal találkoztunk utunk során. Volt rendes, 24 órás-kiszolgálós, aztán 24-automata, és most ez: a kisboltban fizetős. Itt a pultos nénitől megtudtuk, hogy a polgármesterjenő nem engedélyezi nekik, hogy kitegyenek egy benzinkút-táblát. life sucks.
Tele volt a tank, meg a gyomrunk is, tehát erőteljesen csökkent a frusztráció. Gindoltuk, megnézzük magunknak a kempinget, hogy van-e hely stb. Nekem felettébb gyanús volt, hogy azútra kihangsúlyozták a 4WD használatát. Bélus nem is aggódott, mert a subaru impresa is ilyen. De erre a terepre még ő sem gondolt:

...járom az utat...

Egy kis "bejáró" sétával megoldottuk a problémát, ez azt jelentette, hogy általában én mentem az autó előtt/mellett/mögött és mutattam a járható nyomvonalat. Igazából csak az út fele volt ilyen gázos, 2,3 km-ből körülbelül az utolsó 800-1000 m. Trükköztünk. Aztán jött egy kanyar, ahol teljesen feladtuk, és beparkoltunk egy parkolószerű területre a poros út mellett. Éppen csak előkaptuk a kis hátizsákjainkat, hogy nekivágjunk a felderítő útnak,  amikor megállt mellettünk egy platós terepjáró, szülők és egy csapat gyerek. Hívtak bennüket, hogy levisznek. A gyerekek hátul kapaszkodtak a platón, közben meg fogták a mi csomagjainkat is, mert Bélus kapva az alkalmon, feldobált még "ezt-azt". Döcögtünk még jó pár percig, mire leértünk az öbölhöz. Nekünk gőzünk sem volt, hogy jó helyen járunk-e, de gyanús volt, hogy tengerszinten állunk, így a sziklák nem alattunk vannak. ÁÁÁ. Mászhattunk felfelé a cuccokkal, hogy megkeressük a kempinget, mert ez már a Blue Water Bay volt, ahová a család halat fogni ment a háborgó tengerben. Mint útközben kiderült, nagy megtiszteltetés ért bennünket, mert az anyuka egy Dixon-leszármazott volt! Egy kis segítség: Walls of Jerusalem > Dixon's hut ;) Mesélte, hogy nemrég járt ő is a nagypapája kunyhójánál a hegyen. :)
Felkaptuk hát a cuccaink egy részét, ami fért, és fel a dombon, én caplattam az autóhoz, Bélus pedig a kempinget kereste. Mire én mindent átpakoltam és újrapakoltam, Bélus már jött is "fel" a kocsihoz egy másik fuvarral - gondoltam, egy srác a kempingből. :)

White Water Walls kemping

Ez a kemping akár az egyik kedvencünk is lehetne -- kicsit jobb felszereléssel. Mi csak egyszerű átutazók voltunk itt, nem is nagyon készültünk arra, hogy így sátrazzunk (a Freycinet-fsz-en hátizsákkal cuccoltunk volna megint). Feldobtuk a függőágyat, és már indultunk is mászós falat felfedezni. Nagy szerencsével (a szomszéd srác éppen akkor mászott fel a standba) megtaláltuk A Helyet, a Lassie-falat:

Lassies Wall

Erős szél és hullámok. Nekem több nem is kellett, úgy be voltam tojva.. :D Persze így utólag könnyen röhögök magamon, de ott azért paráztam az esetleges dagálytól. Bélus fent a sziklán, én meg tartom a frontot lent, a hullámok mellett. A mellettünk mászókat, a biztosító srácot el is kapta egy hullám...
Na de a lényeg: Bélus igen kiválóan érezte magát a falán. Nem tudom ,mikor akar majd áradozni róla, de előlegbe ideírom, hogy többször elhangzott a "legfaszább szikla, amit életemben..." szóösszetétel! :D Ennél több nem is kell.

Jan.8.
Másnap reggel megtörten, de legalább nem összefagyottan ébredtem. Előző este, későn, több bagázs is érkezett nagy autókkal, és az egyik egészen éjfélig ébren tartott; állandóan felébresztett egy csávó, aki levegővétel nélkül, egyfolytában beszélt. Reggel is. Bélus mondta is neki, hogy "you can talk, mate!" - azaz: te aztán tudsz beszélni, haver... Ahhh Legszívesebben elástam volna a csávót, jó mélyre!
Miközben reggel müzliztünk (a codálatosz müzliből :D), megint megjelenet wallaby barátunk ,akivel este, tisztálkodás közben ismerkedtünk meg. Jobb híjján a sátor mellett tisztálkodtunk mindhárman, hiszen fürdő a hegyen nem volt. Budi is csak egy, közös és pottyantós. (de formatervezett!!) Ja, hogy mindhárman! Igen, wallaby barátunk is készült a lefekvéshez, szépen nyalogatta magár, és aztán visszavonult a sátrunk mögötti, fekvő fatönbe aludni. Na de a reggeli. Jött a ki szőrős kunyizni, de mi tudtuk, hogy a "vadon"-ban tilos az állatok etetése. Szóval visszatartottuk magunkat.


Nagyon frissen, reggel 9-kor már a falnál voltunk ismét, és egy felhős-hűvös napnak néztünk elébe sok mókával. Főleg az autóval lejutás idegesített, de mivel találtunk egy leágazót, a leggázosabb útszakaszokat sikerült kihagyni. Így csak 2 km-t gyalogoltam, és csak egyszer koccoltuk az autót. :D

A túristáskodás ekképpen folytatódott:
- Tourville Világítótorony - még mindig nagy szélben
- Hazards-körtúra - 11 km (kilátóval, fürdéssel és ebéddel: 4.35h)
Nagyon vártam ezt a túrát, és eredetileg ide is terveztünk egy két napos, hátizsákos-sátras ottalvást. Szerencsére a mászós (legjobb!) hely mellett döntöttünk, mert Wineglass-öböl és környéke nem nyűgözött le. Amúgy is borzalmas belegondolni, hogy a hely (Wineglass Bay) nem a formájáról kapta a nevét (boros pohár), hanem a bálnavadászat miatt, ami az öblöt vörös vérrel színezte. Nem bántam volna, ha nem fúj ezerrel a szél, valószínűleg mág fürödtünk is volna és csodáltuk volna a közelben játszadozó delfineket, akik -mire mi leértünk - eltűntek. :( Ebéddel készültünk azért, kerestünk néhány sziklát, amelyek mögött elbújtattuk a kis gázfőzönket. Megint űrhajós :D kaját ettünk, ezúttal kevésbé ízleteset. Én nagyon kedvtelen voltam (bolond szél), de Bélus valahogy mégis rávett, hogy gyalogoljunk át a Hazard Beachig. Ez egy nagyon unalmas, kb. 2 km-es bozótjárás volt az Isthmus Tracken. A másik oldalra kiérve örömmel éreztük, hogy kisebb a szél. Hát jó, akkor menjünk fis ürdeni...mindenesetre felkaptuk még magunkra a hideg ellen védő, úszópólónkat. Hihetetlen hideg vol a víz... :D És mennyire hordta a homokot a szél... :@

mint a sivatagban...

Csavartunk rögtön visszafelé, mert elkezdtek gyülekezni a sötét felhők, meg én is kezdtem morcosodni valamiért.
Jól elfáradtunk.
Este még egy hosszú út New Norfolkba, vacsorás megállóval Swansea-ben.

Tazi hegyek - Walls of Jerusalem Nemzeti Park

Tasmániás beszámoló folyt.köv.

Miután sikeresen teljesítettük a Cradle-túrát, igen gyorsan át kellett kapcsolnunk kemping-módba. Az előző, 15 nap aputókázással, autóba ki-bepakolással és a szálláshelyek gyakori váltogatásával telt, azaz: hol kényelmesebb, hol kevésbé jó ágyban aludtunk.

A JAN.4-i nap a kemény munkáról és a lemondásokról szólt.
Rövid beszélgetés a háziakkal, búcsú a kutyától, majd elhagytuk a szállásunkat és autókáztunk kicsit Mole Creek felé, aztán délre, egészen a Rowallan-tóig (gát és víztározó), és egy rövidet haladtunk egy poros úton egészen az erdei parkolóig. Nagy meglepetésünkre egész nagy számban parkoltak már ott és a parkolón kívül is, valamint egy kedves tábla hívta fel a figyelmünket arra, hogy előfordulhat, hogy betörik a szélvédőt és kilopnak ezt-azt az autóból. Pffff. Közben azért elkezdtek leszivárogni a hegyről az emberek, és megtudtuk, hogy szerencsés időben érkeztünk, mert nem lesz annyira túlzsúfolt fent a hely. Én azért paráztam rendesen a kempinghely miatt (és ezzel folyamatosan idegesítettem Bélust is), mert tudtam, hogy szűkösen lehet találni ebben az időszakban.

Az idő nagyon kedvező volt, és marha nagy mázlinkra, szép időt olvastunk ki a meteorológia előrejelzésből is. Nagyon vártuk ezt a túrát; nagy lendülettel felkaratéjoztuk a vállunkra a hátizsákokat, és egy nagy röhögéssel (azon, hogy hogy mennyire nehezek!) elindultunk az ösvényen. Legelőször is beírtuk magunkat a "vendégkönyv"-be, amit úgy hívnak itt, hogy "Walker registration", azaz itt regisztrálja magát minden túrázó, majd amikor teljesíti a túrát, akkor aláírja. Rögtön csevely egy tazi származású ám Queenslandben elő sráccal. Jók ezek a beszélgetések, és én nagyon is beszélgetős formámban voltam. Kihozta belőlem a hely! :)

Amikor először kezdtünk szemezni Tasmániával, talán barátaink kezdték emlegetni, hogy oda jó lenneelmenni egy hétre, vagy mi, akkor feliratkoztam egy társaság hírlevelére, és megrendeltem a katalógusukat. Ebben láttam először a Walls of Jerusalemet (azaz a "Jeruzsálem Falai" nevű helyet), ahová szintén vezettek túrát. Tudtam/tuk, hogy mi nem nagyon akarunk csoporthoz csatlakozni, inkább magunknak szervezünk, és azt is tudtuk, hogy ha elmegyünk Tasmániába, akkor ez lesz az egyik fő célpontunk. Utólag kiderült, hogy milyen jól éreztük!

A térkép és az útleírások alapján felkészültünk a hegymentre. Az előző napi túrát még fejben tartva, nagyon szurkoltam, hogy ne kezes-lábas legyen a túra (mint ahogy az egy újságcikkben írták - tévesen), legalábbis még ne az első szakasza, amikor 2 km-en keresztül kell felkapaszkodni 700 méterről 1100-re, a Trappers Hutig. Nagyon elszoktam a nagyhátizsákozástól, pedig annó Szhelyen nagy "hagyománya" volt nálam a vasútállomástól az albérletig gyaloglásnak 8-10 kg-os zsákkal. Anyu itt hozzáteszi, hogy néha 12 kg is volt az! Jó kis, katonai zsák, vágta is a vállamat, mint az állat! Ezúttal új hátizsákomat tesztetem könnyeimmel küszködve - az örömtől és a teher alatt. Alig kaptam levegőt és ez nem a magaslati betegség számlájára írható. :D Bélus is "csak tűrt", mert neki kábé kétszer nagyobb volt a zsákja, és emiatt úgy nézett ki, mint egy málhás szamár a paklenyicai hegyen.


Trappers Hut - az első áttörés :D

 Valószínűleg azért is voltunk annyira kifáradva, mert próbáltunk a normális tempónkban menni, emiatt kicsit olyan cardio-edzésre sikeredett a túra: 1:20h alatt értük el a kis kunyhót - lásd fent (vagy 60 éve állatbőrök szárítására használták. nyammi... :/). És még fotó sem készült, ami mutatja, hogy mennyire "koncentráltunk". Ezalatt sikerült optimalizálni a hátizsákom beállításait is. Jutalomfalatkák elfogyasztására készültem a kunyhónál, egy kis motiváció gyanánt, de amint megálltunk, hogy levegőt vegyünk és szétnézzünk, megtámadtak bennünket az óriás szúnyogok és legyek. Ez undorító volt, úgyhogy dzsaltunk tovább, és közben Bélus elővarázsolt egy-egy gyönyörű almát a zsebéből! :D Hogy lehet felfelé menetben, óriáshátizsákok cipelése közben almát rágcsálni, beszélni és még levegőt is venni? Nehezen! :D De mi mentünk tovább, mert a térkép szerint emelkedett tovább a terep, és mi nem akartuk elveszteni a lendületünket.
Délután 2 lett (11.40-kor indultunk), amire felértünk a platóra. Közben találkoztunk néhány partival, és én kezdtem reménykedni egy felszabaduló kempinghelyben... :) Nagyon vártuk, hogy meglássuk már a környező hegyeket és a platót, mert addig csak a bozótban gyalogoltunk. Aztán elértük a Salomons Jewels (Salamon Ékszerei) csupa-tavas környékét, amit további 3 km keresztül csodáltunk - szintben hullámozva.


Salomons Jewels

 Az útleírás szerint 3 óra alatt teljesíthető a túra, és mi nagyon közel voltunk ehhez, amikor megnyílt az erdő, kitágult a tér és megpillantottuk a kemping sátrainak kis színes foltjait! Juhujjj!!

Wild Dog Creek kemping háttérben a King Davids Peakkel

Aztán már csak egy helyet kellett választani a kempingben, ez magától adta magát, mert csak egy teljesen üres, két sátorhelyes dekk volt!

a sátorverés művészete - a legjobb sátorhely kategória, 1.hely

A sátrat hipp-hopp kifeszítette Bélus, én meg addig felfedeztem a terepet. Az erdőmesterrel korábban folytatott telefonos beszélgetésből kiderült, hogy 1-jó idő várható, csak éjszaka lesz nagyon hideg, 2-van budi és iható víz a kempingben. Még akkor nyomban kipakoltunk pár liter vizet a zsákból, de azért így is maradt tartalék az első napra bepakolt készleten felül. A vizet esővízből vezették el több csaphoz, úgyhogy mi minden alkalommal felforraltuk, mint ahogy azt már korábban is tettük. Nehogy már a budin töltsük a maradék nyaralásunkat... Miután mindennel elkészültünk, jól beebédeltünk, szinte mindent megettünk, amit aznapra szántunk, összekötve a késői ebédet egy korai vacsorával: instant tészta volt szendviccsel, a kiegészítő apróságokra meg már nem emlékszem. :D
Gyönyörködtünk kicsit a panorámánkban, pihiztünk, és elindultunk egy délutáni, levezető sétára. Csak néhány km-t gyalogoltunk felfelé és befelé a völgyben, és éppen olyan vidéken találtuk magunkat, amit már korábban is láttunk a katalógusok és útleírások fotóin. :) Lassan kezdett szürkülni, úgyhogy szőrös barátaink, a hegyi wallabyk is egyre többen merészkedtek elő. Természetesen mindenkhol találtunk wombat tojatot, de sajnos, wombatot, egyet sem láttunk, pedig állítólag gyakorta lehet velük találkozni Tasmániában.

Bé észre sem veszi szőrös barátainkat :D

Mire visszaértünk a sátorhoz, már szomszédaink is lettek a dekken, egy pár Melbourne-ből, akikkel jót beszélgettünk esti levezetésként, majd korai takarodót fújtunk. Hihetetlen öröm volt hallgatni a kokabúrák röhögését este 8-9-kor. :)

JAN.5.
Egy gonosz madár (kiléte ismeretlen, de sztem magpie volt!) reggel 6 körül odahelózott nekünk, egészen konkrétan kiröhögött bennünket, táborlakókat! Ezzel aztán vége volt a reggeli alvászatnak, bár felkelni még nem "kellett" szerencsére. :) Amúgy nekem szenvedősen telt az éjszaka, mert bár ugyan a matrac kényelmes volt, de vmiért eléggé fáztam, főleg fenék tájon, amit nem teljesen értek. Legközelebb sokkal kevesebb ruhát veszek fel, akkor is, ha csak 5 fok lesz, mint akkor éjjel.

buci fejjel és szomszédokkal

Hűvösen nyitott a reggel, de hát mit is várok nyáron Tasmániában...! :) Örültünk, hogy nem ég le a hajunk. ;) Amint látható, kötött sapkában ülök és jól beöltözve tejázok éppen... :)

Aznapra egy laza "csúcstámadás"-t terveztünk, aztán levezetésnek egy kábé 6 órás túrát vissza, a parkolóhoz.

A kempingből, Heródes Kapujától 1200 m-ről csorogtunk fel a Damaszkuszi-kapuig (1300 m), majdkövetkezett a Dixons Kingdom Hut, ahonnan már rövid küzdelem után felkapaszkodtunk a csúcsra, 1459 méterre. Ott aztán gyorsan előkaptuk a csúcs-csokit és a müzliből, Bé által gondosan kiválogatott, szárított gyümölcsöt. Szóba elegyedtünk két családdal, akik vmikor előttünk érkezhettek fel, és nagyon vidáman pihengettek. Mivel ők lent kempingeztek a a Jaffa Gate közelében, közel a kunyhóhoz, éppen csak felszaladtak a csúcsra, úgyhogy náluk nem volt semmilyen jutalomfalat, a gyerekek nyálcsorgatva néztek bennünket. Mindenesetre jót beszélgettünk a kajákról, az ebédről, amit majd mi főzünk magunknak néhány órán belül, és a vörös lencséről, amit meg ők fognak elfogyasztani, immáron x. napja... Olyan jól belemelegedtünk a beszélgetésbe kajáról és kávéról, hogy az egyik anyuka, Liz, megadta a telefonszámát. Ha majd Hobartba érünk, hívjuk fel -mondta, majd ő elvisz bennünket egy frankó kis kávézóba. :)

Mount Jerusalem - háttérben a Templom

Lefelé sétálva egyszer azt hittük, hogy eltévedünk, ami vicces volt, tekintve, hogy nem volt más túraösvény abban az irányban. :) Visszaértünk a kempingbe és villámgyorsan összepakoltuk a felszerelésünket: a felhők mögül kibújt ugyanis a nap, és bár csak úgy 20 fok lehetett, mi majdnem megsültünk... Ebédre "űrhajós" kaját ettünk, a saját zacskójában főztük meg a dehidrált csirkét és külön zacsiban a krumplipürét. Elég finomra sikerült "fejleszteni", és ráadásnak még kávét is főzött Bélus. :) 

A túra visszafelé elég kellemesre sikeredett, kicsit könnyebb cuccal baktattunk lefelé. Én végig nagyon paráztam, hogy kígyóval fogunk találkozni (állítólag ezen a környéken gyakoriak a mérgeskígyók, rögtön 3 féle is van!). A lefelé úton én mentem elöl, és végig villogott a szemem, az utat/köveket, kiálló faágakat pásztáztam, nehogy kígyóra lépjek. A számításom be is jött, valahol fél úton járhattunk, amikor a nagy csörtetéssel felzavartunk egy kígyót az ösvény mellett ("ki-ki-kígyó" - na, ez voltam én :D) 
Az időzítésünk kiváló volt, ugyanis nagyon sokan jöttek velünk szembe, felfelé a hegyre! Teljesen jó tempóban haladtunk, és 5-6 körülre értünk le. Találkoztunk egy izraeli párral akik még jóval a megérkezésünk után indultak felfelé, volt már vagy 7 óra is. Tőlünk akartak térképet kunyizni, végül lefényképezték az utat, és kikérdeztek mindenket az etapokról. Napokon keresztül kérdeztük egymástól Bélussal, hogy vajon felértek-e, és hogyan...

Este a Mole Creek Hotelben vacsoráztunk (a tulajok neve Westbroek!), majd egy fárasztó út következett Evandale-be. Közben az eső is megérkezett, aminek mi nagyon örültünk, mert azutónk kezdtett úgy kinézni, mintha most érkeztünk volna a Dakar-rallyról.

kalandra fül! (olvasmányok)

Amióta eljöttünk Tasmániából, elolvastam két, nagyon szép és tanulságos könyvet. 
Az egyiket a "jézuskától" kaptam, azaz Bélustól: "Into the Wild" (Út a vadonba) Jon Krakauertől. Aki látta a filmet (2008-ban jött ki), annak egyből az az érzése támadhat, hogy ez egy elhibázott karácsonyi ajándék volt. Az első oldalak olvasásakor én is ezt gondoltam, hiszen nem volt kérdéses, hogy nagyon "szenvedős" lesz a sztori, és túlságosan is beleélem magam. Megtörtént eseményeket nyomoz és elemez, nagyon sok és sokféle érzelmet mutat be, szóval, nem könnyű olvasmány. El sem tudjuk képzelni, hogy mennyi minden történhet/ik az emberrel, ha elindul Az Úton (legyen az kis vagy nagy kaland), mennyire fontos, hogy hogyan/honnan tudakozódunk, milyen emberekkel találkozunk. Nem elég, ha valaki karizmatikus egyéniség, szerencse is kell.
Amikor a kezembe fogtam a könyvet, rögtön ismerősnek tűnt a borító és a cím is. De hol láthattam én ezt korábban? Hamar leesett, hogy az Eddie Vedder-albumhoz van valami köze. Mint megtudtam, a rendező, Sean Penn, EV-t kérte fel a filmzene megalkotására, ami annyira jól sikerült, hogy Golden Globe-díjat is kapott a legjobb betétdalért ("Guaranteed"). Élőben még szívszaggatóbb hallgatni... Aztán rájöttem, hogy a szerző is ismerős, hiszen egyszer láttam vele egy doku filmet (amitől leesett az állam), és mellesleg az "Into Thin Air" c. könyvét meg akartam venni Bé-nek. Na, az egy másik, érdekes történet...
Az Út a vadonba nagyon elgondolkodtató történet, és csak egy tanács: nem szabad letenni, végig kell olvasni, hogy teljes legyen a kép. ;)

Miközben én Alaszkában kalandoztam és Ámériká más részeit barangoltam be Alex-Chrisszel, Bélus is olvasta az ő ajándék-könyvét, a "Crossing the Ditch"-t James Castrission élménybeszámolóját arról a 2 hónapról, amikor egy kis kajakkal (Lot41) áteveztek Tasmán-tengeren Forsterből (AU) New Plymounthba (Nz). Párhuzamosan pörgettük az oldalakat, és beszéltük meg az "olvasói hozzáállás"-t a két homlokegyenesen más kalandhoz. 
Mindkettő embertpróbáló kalandtúra, és homlokegyenesen más karaktereket/stratégiákat mutat be. Az én könyvem egy tragikus kimenetelű dráma (spontaneitás, free spirit, a természet szabaddá tesz stb.), Bélus könyve egy alaposan megtervezett "project" beszámolója (háttérben infó kutatás és folyamatos információ-áramlás, technológia stb.), amit éppen tegnap olvastam ki: hatalmas élmény volt! Nagyon ajánlom mindnekinek, aki szereti a kalandokat (szikla/hegymászás, vízi sportok) és szeret tervezgetni. Projekt menedzsment iránt érdeklődőknek kötelező irodalom, mint ahogyan a Shackleton-modell is. :)

Éppen azidőtájt, amikor a srácok a tengeren küzdöttek, mi a Szidnejbe költözésünket terveztük, úgyhogy kicsit késve értesültünk az eseményekről (pár év késés, mi az :D). Először a Climb Fitben láttam kitéve a könyvet (ez a mászóklub, ahová szoktunk járni), és minden egyes alkalommal elolvastam a címét, ill. próbáltam kitalálni, hogy vajon miről is szólhat. Valami evezős izé, de hogy kerül a mászóklubba? Mint kiderült, a mászóklub is szponzorálta a srácokat! :)
Aztán karácsony előtt a könyvesboltban gyorsan beleugrott a kosaramba a könyv. Kár, hogy csak angolul elérhető...

Sajnos, magyarul csak említés szintjén találtam internetes infót, úgyhogy marad az itteni web oldal angolul, videókkal: Crossing the Ditch. Kellemes kalandozást! :D

Tazi hegyek - Cradle

Még csak este 6 volt, amikor megtaláltuk az aktuális szálláshelyünket. Tudtuk, hogy valahol Sheffield mellett lesz, de Marika szerint nem létezett az utcanév. Térerő nem volt, úgyhogy telefonon sem tudtuk elérni a háziakat. Mentünk egy-két kört a csendes kisvárosban, aztán Bélus új taktikát eszelt ki, így a Paradise Roadot követve, Paradise település felé, rövidesen megtaláltuk a Paradise Cottage-ot.
Tehénbőgés és magas hegyek, tiszta alpesi környezet! :D

Ahány ház, annyi szokás. Itt a falra/táblára kiírt instrukció (névvel - lakrész névvel) igazított volna útba, ha elolvastuk volna... :) Helyette körbesétáltunk, hogy találunk-e otthon valakit. :)
Megint mindent kipakoltunk, kitaláltuk a másnapi túrát és átrendeztük a cuccainkat. Nagyon készültem rá, hogy itt sok időnk lesz majd képeket feltölteni és blogot írni, de semennyi térerő nem volt a környéken... :/ Úgyhogy más nem maradt, mint nézni a naplementét a Mt Roland mögött.

Jan.3. Cradle Mountain (Bölcső-hegy)

Az egyik régen várt túra!
A mindenféle fórumokon és könyveinkből kiolvastuk a lehetséges útvonalat, a kompon megvettünk a nemzeti park belépőt (mindenhová érvényes, autóval behajtásra is) és egy részletesebb térképet (1:20000).

Mivel ezidőtájt (dec-jan) van a csúcsszezon ezen a vidéken, több dolgot is figyelembe kellett vennünk:
- Nem tudunk több napos túrát csinálni, mert korlátozott a helyek száma (megadott számú túrázó indulhat el adott napon). Egészen pontosan: már "minden hely elkelt", ami azt jelenti, hogy az Overland Trackre semmiképpen nem készültünk. Ez a legnépszerűbb, többnapos (5-6?) túra, ami alatt gyönyörő tájakon, 80 km-t gyalogol az ember, teljesen felcuccolva, hiszen útközben csak hegyi kunyhókban lehet megszállni. Csúcsszezonban még csak szemben sem jön senki, mert
- szigorúan csak egy irányba lehet gyalogolni: északról dél felé. Ez mindenkire vonatkozik egyébként, az egy napos túrázókra is. Velünk sem jött szembe senki.

Sheffield-Paradise-ból hajtottunk át a Cradle Mt-hoz. Felkészült versenyzőként tudtuk, hogy érdemes az autót a nagy, Visitor Centre-es parkolóban hagyni, és bebuszozni a Dove Lake-hez. Mint megtudtuk a kompon, a nemzeti parkos belépőnkkel viteldíj fizetése nélkül utazhatunk a buszon. Miután felcuccoltunk és felvettük a meleg cuccainkat (sapka,sál!), beálltunk a sorba... Nemsokára megérkezett a busz, és Bélus elkezdett nyomulni, hogy betegye hátulra a nagy hátizsákját - miközben még mindig a sor végén álltunk, és gyors fejszámolással realizáltam, hogy erre a buszra mi aztán fel nem férünk. Kis pánikkal és értetlenkedve gesztikuláltam Bének, hogy ne nyomuljon már, de mire megértette, hogy mi van, a sofőr már tuszkolta is befelé a buszba: allez, allez, és nekem is követnem "kellett", mint hozzátartozó. Nem szeretjük a "queue jumping"-ot, azaz pofátlan tolakodást, és arcpírral, kis motyónkat ölünkbe szorítva ültünk és néztük a lent maradtakat. Mentségünkre legyen mondva, hogy a sofőr hitte valószíleg Bélusról, hogy a franciákhoz tartozik (olyan feje is van :D), ezért beszélt hozzá franciául, és ezért sürgette fel a buszra. A másik feltételezésünk, hogy mi néztünk ki a leginkább "egy napos túrázók"-nak, a várakozók többsége pedig sétálósnak, ezért minket vettek előre. Na, ezzel meg is nyugodtunk. :) Aztán kezdődött a szórakoztató program. A söfőr, mint kiderült, maga is túrázó/túravezető és mellesleg állatgondozó. A 20 perces zötyögés tehát kellemesen telt az ő szövegelésével. Például megtudtuk, hogy egy wombat akár 40 km sebességgel is tud futni, és nagyon kellemetlenül tud harapni, tehát ha találkozunk vele, inkább hagyjuk békén. Azt is hallottuk, hogy az előző héten hó esett.
Egy dolgot kellett nagyon szigorúan vennünk: az utolsó busz indulási idejét. Mint tudjátok, a térkép szerint és egyéb körülmények hatására, képesek vagyunk késni. Itt nem volt mese, aki lemarad a buszról, akár a túl hosszú sor vagy bénázás következtében, az mehet és gyalogolhat vissza kb. 6 km-t a parkolóig. Sötétben. "We will leave you there with your fury friends." Hahahah... Ez volt a kísérő mondat.

A túrát olyan 6-7 órásra terveztük, a végére hagytunk egy kis puffert, hogy tutira elérjük valamelyik buszt. :D

Beregisztráltuk magunkat a túrázós füzetbe, és uccu neki:
Dove Lake parkoló - Marions-kilátó - Overland Track - Kitchen Hut (menedékház) * Cradle Mountain csúcs * - Face Track - Lake Wilks melletti leereszkedés (láncos) - Dove Lake körtúra nyugati part - Dove Lake parkoló
Az egyik leírásban 600 szintet írnak 8 óra alatt. Ennél mi biztosan gyorsabbak leszünk, gondoltuk.

Nem mondhatnám, hogy a túra eseménytelenül zajlott. Alig mentünk pár száz métert (hiszen folyamatosan fotózni "kellett" :D), egy népes család elegyedett szóba velünk, és kért fel bennünket családi fotózásra. Aztán röviddel ezután, éppen csak keztünk bemelegedni (szó szerint, mert elkezdtük ledobálni a meleg cuccot, amint megláttuk a Marion-kilátóhoz vezető tábla feliratát: "meredek, durva út"), egy 3 fős, ázsiai család kért tőlünk útbaigazítást. Elindultak a kilátó felé, de gőzük sem volt, milyen hosszú és merre tart az út. Aztán a csúcsról érdeklődtek, mert úgy hallották, hogy az csak egy kis séta. És az édesanya pökhendien/együgyűen mutogatott a térképünkre, hogy de hát a kilátó és a csúcs milyen közel vannak egymáshoz. Ami igaz is, egy kicsi séta kiépített úton, majd "a végén" 300 m szint felfelé kúszás. (Ezt még én akkor én sem gondoltam komolyan.) Na ekkor már erős volt a gyanúm, hogy ezek a népek sem érnek ma fel a csúcsra, mert Bélus ott és azonnal megfojtja őket a térképpel. Szegény próbálta felhívni a figyelmüket arra, hogy bazira nincsenek felkészülve a útra: hármójuknál összesen volt egy kis zsákocska, ami nem úgy nézett ki, mintja tele lenne folyadékkal. Tudtuk, hogy népszerű a hely, de hogy ilyen "helóturiszt"-okba botlunk, arra nem gondoltunk... Két csúcsot kellett aznap megmásznunk, hogy Bélus túltegye magát rajtuk.
Ebből is látszik, hogy aznap (is) nagyon komolyan vettük magunkat (felkészültünk mindenre, hiszen bármelyik pillanatban nagyot fordulhat az időjárás), és nem csak magunkért, hanem mások iránt is felelősséget éreztünk. Felfelé menet még gyakran hátranézegettünk (főleg a meredek, láncos szakasznál), hogy vajon merre járnak ázsiai barátaink, de végülis elvesztettük őket szem elől. Én próbáltam poénosan felfogni és oldani Bélus idegeit, feltételeztem, hogy hegymászóhíres ázsiaiakkal van dolgunk, akik rissz-rossz tornacsukában, folyadékbevitel nélkül is képesek jó teljesítményre.

Én sem voltam normális, hogy végigcipeltem a 7-8 decis(?) tatoonka metál kulacsomat az úton, folyadékbevitel... persze, jól esett ám tejázni a kilátónál és később is a nap folyamán.

Marion-kilátó 1223 m

A kilátónál több túrázó csoporttal is találkoztunk, mindenki az Overland Tracket "csinálta".

A menedékház/csúcs felé menet egyre több kirándulót láttunk óriáshátizsákokkal, néhánnyal szóba is elegyedtünk, fotó, satöbbi. Nagyon tetszett mindenkinek, hogy magyarok vagyunk (a világ másik feléről & egy köpásre, Szidnejből). :) 

Kitchen Hut (menedékház) 1250 m

A menedékháznál aztán minden nagyhátizsákos kidőlt, egy nagy csoport (tizenévesek) éppen a kajakészletet mustrálta, előkerültek a nagy szalámik és az ebéd kérdése. Mi vettünk egy nagy levegőt, és elkezdtük a "csúcstámadás"-t. 300 méter szint, mi az nekünk! :) Nézegettem én lentről az ösvénynek tűnő utakat, és feltételeztem, hogy a teteje igen meredek lesz. De az nem, hogy a hajam is égnek áll majd tőle.

Viszonylag nagy volt a forgalom a csúcsra fel. A szintvonalak alapján(="a térkép szerint" :D) 3 szakaszra osztanám a felfelé vezető utat: 1- birodalmi lépegetős, 2 - nagy sziklás traverz, 3 - "grade-3".
A csúcsmászás szintjére keresve akartam erre az oldalra, ami kábéra leírja a mi túraútvonalunkat: Cradle Mountain Summit. Idézem: "The Level 3, Cradle Mountain Summit Walk is suitable for well-equipped walkers with good levels of bush walking proficiency and fitness." Azaz: legyél fitt és üde, túrázóhíres és jól felszerelt. 

Hol is folytassam... Szerintem, mi elég fittek és üdék voltunk, bár azért előkerült a bot már az első szakaszon. Térdfájós vagyok. Szembejövet egy középkorú hölgy hívta fel arra a figyelmünket, hogy kicsit feljebb már haszontalan lesz a bot, mert kezünket-lábunkat kell majd használnunk a feljutáshoz. Hatalmas mosollyal és önbizalommal tudattam vele, hogy az a nekünk való hely. Nem tudom, mit gondoltam akkor magamról.
Következett a ketteske, azaz a laza traverz: elfelé tartottunk jobbra, azaz déli irányba. Rock hopping, azaz sziklákon ugrálás-átmászás következett. Végig mutatták a kábé "utat" a fémpóznák. Minél kijjebb haladtunk, annál meredekebb és kitettebb lett a terep, és egyre többet jutott eszembe a visszaereszkedés, pedig a nehezénél még nem is jártunk! A kilátás csodálatos volt, de én egyszer sem bányásztam ki a behemót fényképezőt a hátikámból, Bélus viszont lőtte a képeket a kis canonnal. Fújtattunk és kapaszkodtunk. Próbáltam magamnak megtalálni az utat, bár néhol olyan volt az út, hogy azt képzeltem, másodban mászom! :D Persze ezeket a momemtumokat nem örökítettük meg, minthogy a pánikrohamomat sem (kis hüppögés sűrű levegőkapkodással), és azt sem, ahogy néhány idősebb, ázsiai arcú túrista (túracsoporttal) próbál leereszkedni/lemászni egy kitett sziklán túravezetőjük segítségével, mellesleg dugót okozva a sziklás ösvényen. Aztán leereszkedés, mászva, és újabb felfelé út.

2 km hatalmas kőkupacút - fölfelé

Nagyon tuti volt aztán felérni a csúcsra...! :D Sajnos, répa nem volt, pedig gyönyörű egy hely, és lelkileg sem szabadultam fel, inkább olyan drámai pillanataim voltak, mert folyamatosan a lefeléúton kattogtam: paráztam a térdem miatt (nem lesz elég erős), meg a fizikai pofáraeséstől. Sajnos, kissé a vártnál is vinnyogósabbra sikerült ez a kis túra. Valahogy mégis sikerült kimásznom a gödörből és gondolatban lekaratéjozni az összes félelmemet, mert az ereszkedés-kapaszkodás-szikláramászás egyre jobban, harmonikusabban ment. Sosem gondoltam volna, hogy az ereszkedés ennyire FUN tud lenni! Mindent elértem, mindent megléptem, jó tempóban haladtunk lefelé. Majdnem mindenki velünk egy időben indult lefelé, így jókora tömeggel együtt haladtunk, és így folyamatosan módosítottuk a tempót. Csatlakoztak is hozzánk páran, mert mint ahogy ők is mondták (egy pár Perthből): Bélus jó vezető! :D Egyre felszabadultabban tapogattam a sziklákat lefelé, és ebben nem kevés szerepe volt -szerintem- a minket körülvevő, idegen, de barátságos tömegnek. Nem volt feszültség, pedig sztem kicsit mindenki be volt szarva, már csak röhögtünk, és egymást biztattuk. Egy idősebb ürgét az egyik nagyobb szikla tövében gubbasztott, lánya próbálta rábeszélni a felkapaszkodásra, úgy tűnt, kevés sikerrel. Vettem a bátorságot, és megemlítettem az úriembernek, hogy lám, én is túléltem, pedig hogy be voltam szaharva! Erre ő, hogy de hát én sokkal jobban "surviver"-nek tűnök, mint ő. Mondtam neki, hogy "tűnök". Remélem, sikerült felküzdenie magát.... :)

Rekordidő alatt értünk le (én kábé 3szor ennyire saccoltam a felfeléből következtetve), így még több időnk volt csodálni a tájat és a növényzetet.

Lake Wilks & Lake Dove

Ezt követően átmentünk a Face Trackre, és kerestük az ösvényt, ami meredeken kúszott le a Wilks-tó mellett. Ehhez először megint kellett mászni vagy 100m szintet, és csak aztán kezdődött az ereszkedés. Az utolsó, Dove-tó mellett megtett, szintben kicsit hullámzó kilométerek felőröltek, de tolni kellett, mert a busz nem várt! Micsoda motiváció! :D Úgyhogy a levezető slattyogás elmaradt, és megnyomtuk a tempót.

Leértünk a parkolóhoz és szomorúan fordítottunk hátat a bölcső alakú hegynek. Bélus beírta a füzetbe, hogy visszaértünk - 6,5km/7h. Közben én beálltam a sorba, mert szépen kezdett gyűlni a tömeg. Mi a 3. buszra fértünk fel, közben jót dumáltuk perth-i barátainkkal, és nagy mázlinkra még egy kis echindát is láttunk a fűben hangyákat keresgélni. :)

Micsoda kalandok... Elégedetten ültünk le pizzázni és salátázni a helyi (infó központ melletti) vendéglőben. Aztán irány haza, újra pakolás és készülődés a következő két, sátorozós napra.

és még több kép: OnThe Road3
és a könyvtár:

.Cradle Mountain. Day Walk Map & Notes (2008)
.Chapman & Siseman: Cradle Mountain - Lake St Clair and Walls of Jerusalem National Parks (2006, 5th Edition)
.Thomas & Close: 100 Walks in Tasmania (2008?)
.Tasmania (2008; nagyon jó kis könyv a Zsozsesztól)

Észak-Nyugat-Tasmánia

Tasmániai utunkat kicsit fáradtan/álmosan, és félelemmel teli várakozással kezdtük. Lehet-e tovább überelni a nyaralást? Annyira szuperul éreztük magunkat az első két hétben; a "rokonság"-gal való találkozás és kiskarácsonyozás, sziklamászós-kirándulós élmények a világ egyik legkirályabb szikláinál, és a Nagy óceáni út, ami amilyen helóturisztos, túlreklámozott, annyira lenyűgöző és vonzó. Egyik állomáshelyünkről sem akartam továbbállni, annyira kiválóan éreztem magam. Minden egyes pakoláskor elhangzott a "ó, de maradnék még" mondat a számból, és ez nem vicc! A pláne, hogy az első két hetet igazából meg sem terveztünk, csak úgy dobálóztunk a napokkal sacc-per-kábé, az utolsó szálláshelyünket, a vadasparkosat is csak akkor foglaltuk be, mielőtt a Grampiansba indultunk volna...

Ezek után csak remélni tudtuk, hogy a sok tervezés és készülődés Tazira, kamatozni fog, és a másfél hét alatt nem nagyon fogjuk szívni a fogunkat.

Jan. 2-án reggel ott ültünk a kocsiban, amit még mindig az útközben felszedett, victoriai por, plusz a hirtelen és nagy sebességnél történt talákozások folytán elhalálozott majd elszáradt sáskatetemek borítottak. Haladtunk nyugat felé, a Bass Highwayen, a tengerparton. Hihetetlenül jó, szép és megnyugtató élmény volt, mert tudtuk, hogy a legjobb helyen vagyunk...! :) Szidneji és a többi tengerparti településes élményünk után azt hihettük volna, hogy meglepetés már nem érhet...

Elsőként a Penguin nevű településen álltunk meg, mert az útikönyvünkben (amit ezúton is köszönünk Zsozsesznek!!! ;)) egy frankó kávézót böktünk ki, mivel ugye nincs is jobb, mint egy második reggelivel kezdeni/folytatni a napot, ráadásul a tengerparton... Ennek aztán pofáraesés lett a vége, mert énszerintem a tulajok hosszúra vették az újév ünneplését, és 2-án még nem akartak kinyitni.

Na nem is baj, mert mi találtunk egy pékségszerűséget, ahol vettünk pár kifliszerűséget, és Jessica társaságában elmajszoltuk a padon. Ez talán jobban is illik hozzánk, mint a béna kávéházbabeülés. :)

Penguin-ben minden pingvines. Állítólag -vhol most hétvégén olvastam- ez a legtöbbet fotózott település T-ben, valszeg a 3 méteres óriáspingvin miatt, akivel Bébé is kiváló barátságot kötött rövid itt tartózkodásunk alatt. Akartam én igazi kis, a világ legkisebb pinginjeivel is találkozni, de az infóirodás néni, Cleir, elküldött bennünket Burnie-ba. Amúgy nagyon barátságos és segítőkész nénike volt, mindent szépen berajzolt nekünk a térképen, és még egyet a saját bélyegei közül is eladott nekünk, hogy fel tudjuk adni a képeslapot (Nyuszimamáéknak ;)).
Hogy jól bemelegedjünk, akartunk inni egy jó kávét, de az nem volt lehetséges, mert minden zárva volt. Végül legalább megtaláltuk a "világhíres" penguin-i piharcot, de nagy döbbenetre bűnrossz kávét adtak (az én listámon 2. helyezést ért a bondi-i mcdonaldsban, pár éve vásárolt kávé után). A vasárnapi piacon elkezdtük a "haverkodás"-t a helyiekkel. Geoff (Bé kollégája és egyben jóbarátunk) még az utazás előtt figyelmeztetett bennünket, hogy kerüljük el a kétfejű és/vagy degenerált tasmánokat. Hát ezt a tanácsot nem tudtuk mire venni, mondjuk nem vicces sztem, ezért minden alkalmat megragadtunk, és mindenkivel igyekeztünk szót váltani/érteni. Igen. A tasmán ákcentus is más egy kicsit. :D Az egyik árustól vettünk pár dolgot, mire ő kedvesen felhívta a figyelmünket arra, hogy ne a pénzünket költsük az első napon, hanem menjünk felfedezni az országot! :D
Szeretjük az őszinteséget.
Ja, és mielőtt elfelejtem: a Penguin Library (könyvtár) elnyerte a "Könyvtár a Legfrankóbb Kilátással"-díjat. Szerintem ebben nincs is vita. :) :) :)

Penguin után mentünk tovább a nénike által rajzolt térképet + a könyvünket követve.

Wynyard mellett kinéztünk a Fossil Bluffhoz, hogy megnézzük az 275 millió éves fosszíliákat. Sajnos, az ősbálna maradványait nem láttuk, de azért gyűjtöttünk pár kagylót és kavicsot a gyűjteményünkbe. Elkocsiztunk a Table Cape világítótoronyhoz is, ami egyébként egy holland tulipánültetvény mögött található. :) A virágok már elvirágoztak és a torony sem volt nyitva, na meg az erős, tengerparti szél megfutamított bennünket, úgyhogy továbbmentünk Stanley felé, mert közelről is meg akartuk nézni ezt a kis hegyet. The Nut (dió) egy 152 méter magas, vulkanikus kis pukli a gyönyörű, azúrkék tengerparton. Még mindig erős szélben és a libegőt ignorálva indultunk fel a gyalogúton. Az útiköny ugyan írja, hogy meredek az út felfelé, na de azt egy sümegi várkisasszony sem gondolta volna, hogy végig olyan meredek lesz, mint a sümegi vár feljárata az utolsó métereken... Itt látszik? Persze nem estünk kétségbe, és közben elképzeltük a Muppet shows pasi arcát, aki lent, a kávézóban azt tanácsolta viccesen, hogy menjünk inkább gyalog, mert nem kell nekünk a lift... :D Hátnyilván később láttuk, hogy ők libegővel mentek fel... Na, mindegy is. Kis csalódás volt ez a hely, nem tudom, mit vártunk amúgy. Ja, de! A friss levegőt akartuk tesztelni, ami állítólag a világon az egyik legtisztább. Büdös volt. A kilátás viszont nagyon szép onnan. Kicsit kirándultunk is, láttunk egy wallabyt, és jól megfújattuk magunkat a széllel. Lefelé ismét nem vettük igénybe a leliftezős szolgálatot, viszont beültünk a büfébe. A büfésnéninek nagyon tetszett, hogy magyarok vagyunk (egy idő után már nem mondtuk az, hogy Szidnejből jöttünk, de originál magyarok...) , mert sose látott még ilyen nemzetiséget arrafelé. Egy nagyon idős, utazó házaspár is szóba elegyedett velünk, főleg inkább Bélusnak mondta az idős néni a 80+-os, söfőrös sztorijait, Bélus nem kis megrökönyödésére (a nénikének van még jogsija úgy, hogy szinte alig tud beszélni; nyomul mindenhová a kis Micrájával... :).

Azt hiszem az erős szél, meg hát az egész éjszakás hajókázás, sok energiát kivett belőlünk, kis pingvinekre nem maradt idő. Se a nyugatabbi területek megismerésére. Hajtottunk vissza, Devonport irányába, majd délnek, a hegyek és a következő szállásunk, a Paradise Cottage felé.

Spirit of Tasmania

Hogy mekkora ez a Sztrália ország...! :O

Eddig is voltak fogalmak, koordináták és tények a zsebünkben, na de mennyire más az elmélet és a gyakorlat: amire a victoriai utunk végére és egyben a kompkikötőhöz értünk Melbourne-ben, az óra már 2300 megtett km-t mutatott. Ennyit tekertünk bele dec.21. és jan.1. között, 14 nap alatt. Az utolsó étápot, a Nagy óceáni útról letérve a szárazföld belsejében, mindenféle alsóbbrendű úton tettük meg, vakon megbízva Marikában, az utoljára másfél éve frissített szoftverű navigációs barátnőkben. Mi bizonyos dolgokat (navigáció) azért nem bízunk teljesen a véletlenre, ezen esetben Marika kiszámíthatatlan hangulat-ingadozásaira, hanem készülünk: térképpel. Na de "cut the shit", azaz a lényegre térve: 3 és fél órával a komp indulása előtt, 1600kor már a kikötőben tébláboltunk! Büszkék vagytok-e ránk, kedves barátaink és családunk? :D A papír szerint az indulás előtt x-sok idővel nyitottak a kapuk, és nem tudtuk, hogy laza ozikra (uccsó percben érkezés, mint a cremorne-i moziba) vagy sorbanállós rettenetre készüljük. Inkább az utóbbira gyúrtunk, úh szépen leparkíroztuk az autónkat a legközelebbi parkolóhelyre, és elmentünk borozni. Ettünk desszeret is, csak hogy felcsigázzam az érdeklődéseteket... ;)

Megszületett az újév első nótája is - még útközben:
"Fázni fog a lábad
Hol a gatyaszárad?"
:D

1715-kor már a sorban álltunk (nem bírtuk tovább idegekkel :)), és röpke egy órányi körbe-körbe keringés (+ 2 sziget közi autóelenőrzés - aztán fegyver, robbanószer van-e a kocsiban? ...) után 1818-kor felnyomultunk a komp-rámpán (ez egy kiváló szó! :D), és a hajó 6. szintjén parkoltunk le.

1925-kor oldották el a köteleket és kezdtük meg a 450 km-es vízi utunkat a Spirit of Tasmania I-gyel. Nem kis félelemmel. Én tengeri beteg vagyok ugyanis, és többször is kristály tisztán beugrott a legutóbbi, "durvá"-ra sikerült, Nagy-korallzátonyos hajókázásunk, ami csandimorandival végződött... :/ Nyilván ezúttal is el kezdtük kapkodni a gyömbértablettákat, és úgy tűnik, működött, mert az egész úton kiválóan viselkedett a gyomrunk. Tudtunk egy nagyot vacsorázni, aludni (!) és még reggeliztünk is egyet, mielőtt kikötöttünk Devonportban. Hogy szerencsénk volt-e vagy csak általában ilyen az út? Egyrészt töksima volt a víz, majdnem végig, amíg ébren voltunk, másrészt vki, akivel Taziban találkoztunk, azt mondta nekünk, hogy általában eseménymentes a kompút. Hát jó. Legyen máskor is szerencsénk! :D A komp egyébként 1600 utast bír szállítani, és 6 szinten pakolják meg járművekkel. Lehet kabinokat bérelni, ill. "ocean view recliner"-t is, ami egy hátradönthetős fotelszerűség. Hát nagylelkű vagyok, hogy fotelnek nevezem, de valamivel szélesebb és kényelmesebb, mint egy repcsis ülés, sőt, még lábtartója is van, ami igazából használhatatlan. Mi egy ilyenre neveztünk be, a jegyünk ablek mellé szólt, egy páros, és menetiránynak háttal ültünk (ebben a szekcióban mindenki), mert a hajó leghátuljában helyezték el. Volt olvasólámpa, és kaptunk kispárnát, takarót. Reggel 6 előtt ébresztett a hangosbemondó,  elcsíptük a napfelkeltét, majd megláttuk Tasmánia partjait és szikláit -- baj nélkül végigutaztunk a tengeri autópályán!
A kompból való kijutással nem sok szerencsénk volt, valahogy úgy alakult, hogy a mi autónk állt a sor végén... Lehet, hogy csak túl álmosak voltunk reggel 7-kor? :) Mindenesetre a "beléptetés"-kor újabb autóellenőrzés és "bevallás" (van-e nálunk ez+az), az összes friss gyümölcsöt és zöldséget kidobtuk már Melbourne-ben, de maradt még 1 csomag (egy kilós!) szotyi, amit nem volt szívünk, és milyen jól tettük! Kiderült, hogy az nem minősül "mag"-nak, úgyhogy megtarthattuk...és milyen jól jött később!!! (lélekben velünk voltatok minden egyes szotyizáskor ;))

Reggel 7-8 körül testileg és lelkileg is megérkeztünk TASMÁNIÁba.

<- és ilyen a kora reggeli mosolyunk, ha még valaki sose látott volna ilyet tőlünk ;)

a devonporti világítóroronnyal tejáztunk és szotyiztunk egyet ;)