Tazi hegyek - Walls of Jerusalem Nemzeti Park

Tasmániás beszámoló folyt.köv.

Miután sikeresen teljesítettük a Cradle-túrát, igen gyorsan át kellett kapcsolnunk kemping-módba. Az előző, 15 nap aputókázással, autóba ki-bepakolással és a szálláshelyek gyakori váltogatásával telt, azaz: hol kényelmesebb, hol kevésbé jó ágyban aludtunk.

A JAN.4-i nap a kemény munkáról és a lemondásokról szólt.
Rövid beszélgetés a háziakkal, búcsú a kutyától, majd elhagytuk a szállásunkat és autókáztunk kicsit Mole Creek felé, aztán délre, egészen a Rowallan-tóig (gát és víztározó), és egy rövidet haladtunk egy poros úton egészen az erdei parkolóig. Nagy meglepetésünkre egész nagy számban parkoltak már ott és a parkolón kívül is, valamint egy kedves tábla hívta fel a figyelmünket arra, hogy előfordulhat, hogy betörik a szélvédőt és kilopnak ezt-azt az autóból. Pffff. Közben azért elkezdtek leszivárogni a hegyről az emberek, és megtudtuk, hogy szerencsés időben érkeztünk, mert nem lesz annyira túlzsúfolt fent a hely. Én azért paráztam rendesen a kempinghely miatt (és ezzel folyamatosan idegesítettem Bélust is), mert tudtam, hogy szűkösen lehet találni ebben az időszakban.

Az idő nagyon kedvező volt, és marha nagy mázlinkra, szép időt olvastunk ki a meteorológia előrejelzésből is. Nagyon vártuk ezt a túrát; nagy lendülettel felkaratéjoztuk a vállunkra a hátizsákokat, és egy nagy röhögéssel (azon, hogy hogy mennyire nehezek!) elindultunk az ösvényen. Legelőször is beírtuk magunkat a "vendégkönyv"-be, amit úgy hívnak itt, hogy "Walker registration", azaz itt regisztrálja magát minden túrázó, majd amikor teljesíti a túrát, akkor aláírja. Rögtön csevely egy tazi származású ám Queenslandben elő sráccal. Jók ezek a beszélgetések, és én nagyon is beszélgetős formámban voltam. Kihozta belőlem a hely! :)

Amikor először kezdtünk szemezni Tasmániával, talán barátaink kezdték emlegetni, hogy oda jó lenneelmenni egy hétre, vagy mi, akkor feliratkoztam egy társaság hírlevelére, és megrendeltem a katalógusukat. Ebben láttam először a Walls of Jerusalemet (azaz a "Jeruzsálem Falai" nevű helyet), ahová szintén vezettek túrát. Tudtam/tuk, hogy mi nem nagyon akarunk csoporthoz csatlakozni, inkább magunknak szervezünk, és azt is tudtuk, hogy ha elmegyünk Tasmániába, akkor ez lesz az egyik fő célpontunk. Utólag kiderült, hogy milyen jól éreztük!

A térkép és az útleírások alapján felkészültünk a hegymentre. Az előző napi túrát még fejben tartva, nagyon szurkoltam, hogy ne kezes-lábas legyen a túra (mint ahogy az egy újságcikkben írták - tévesen), legalábbis még ne az első szakasza, amikor 2 km-en keresztül kell felkapaszkodni 700 méterről 1100-re, a Trappers Hutig. Nagyon elszoktam a nagyhátizsákozástól, pedig annó Szhelyen nagy "hagyománya" volt nálam a vasútállomástól az albérletig gyaloglásnak 8-10 kg-os zsákkal. Anyu itt hozzáteszi, hogy néha 12 kg is volt az! Jó kis, katonai zsák, vágta is a vállamat, mint az állat! Ezúttal új hátizsákomat tesztetem könnyeimmel küszködve - az örömtől és a teher alatt. Alig kaptam levegőt és ez nem a magaslati betegség számlájára írható. :D Bélus is "csak tűrt", mert neki kábé kétszer nagyobb volt a zsákja, és emiatt úgy nézett ki, mint egy málhás szamár a paklenyicai hegyen.


Trappers Hut - az első áttörés :D

 Valószínűleg azért is voltunk annyira kifáradva, mert próbáltunk a normális tempónkban menni, emiatt kicsit olyan cardio-edzésre sikeredett a túra: 1:20h alatt értük el a kis kunyhót - lásd fent (vagy 60 éve állatbőrök szárítására használták. nyammi... :/). És még fotó sem készült, ami mutatja, hogy mennyire "koncentráltunk". Ezalatt sikerült optimalizálni a hátizsákom beállításait is. Jutalomfalatkák elfogyasztására készültem a kunyhónál, egy kis motiváció gyanánt, de amint megálltunk, hogy levegőt vegyünk és szétnézzünk, megtámadtak bennünket az óriás szúnyogok és legyek. Ez undorító volt, úgyhogy dzsaltunk tovább, és közben Bélus elővarázsolt egy-egy gyönyörű almát a zsebéből! :D Hogy lehet felfelé menetben, óriáshátizsákok cipelése közben almát rágcsálni, beszélni és még levegőt is venni? Nehezen! :D De mi mentünk tovább, mert a térkép szerint emelkedett tovább a terep, és mi nem akartuk elveszteni a lendületünket.
Délután 2 lett (11.40-kor indultunk), amire felértünk a platóra. Közben találkoztunk néhány partival, és én kezdtem reménykedni egy felszabaduló kempinghelyben... :) Nagyon vártuk, hogy meglássuk már a környező hegyeket és a platót, mert addig csak a bozótban gyalogoltunk. Aztán elértük a Salomons Jewels (Salamon Ékszerei) csupa-tavas környékét, amit további 3 km keresztül csodáltunk - szintben hullámozva.


Salomons Jewels

 Az útleírás szerint 3 óra alatt teljesíthető a túra, és mi nagyon közel voltunk ehhez, amikor megnyílt az erdő, kitágult a tér és megpillantottuk a kemping sátrainak kis színes foltjait! Juhujjj!!

Wild Dog Creek kemping háttérben a King Davids Peakkel

Aztán már csak egy helyet kellett választani a kempingben, ez magától adta magát, mert csak egy teljesen üres, két sátorhelyes dekk volt!

a sátorverés művészete - a legjobb sátorhely kategória, 1.hely

A sátrat hipp-hopp kifeszítette Bélus, én meg addig felfedeztem a terepet. Az erdőmesterrel korábban folytatott telefonos beszélgetésből kiderült, hogy 1-jó idő várható, csak éjszaka lesz nagyon hideg, 2-van budi és iható víz a kempingben. Még akkor nyomban kipakoltunk pár liter vizet a zsákból, de azért így is maradt tartalék az első napra bepakolt készleten felül. A vizet esővízből vezették el több csaphoz, úgyhogy mi minden alkalommal felforraltuk, mint ahogy azt már korábban is tettük. Nehogy már a budin töltsük a maradék nyaralásunkat... Miután mindennel elkészültünk, jól beebédeltünk, szinte mindent megettünk, amit aznapra szántunk, összekötve a késői ebédet egy korai vacsorával: instant tészta volt szendviccsel, a kiegészítő apróságokra meg már nem emlékszem. :D
Gyönyörködtünk kicsit a panorámánkban, pihiztünk, és elindultunk egy délutáni, levezető sétára. Csak néhány km-t gyalogoltunk felfelé és befelé a völgyben, és éppen olyan vidéken találtuk magunkat, amit már korábban is láttunk a katalógusok és útleírások fotóin. :) Lassan kezdett szürkülni, úgyhogy szőrös barátaink, a hegyi wallabyk is egyre többen merészkedtek elő. Természetesen mindenkhol találtunk wombat tojatot, de sajnos, wombatot, egyet sem láttunk, pedig állítólag gyakorta lehet velük találkozni Tasmániában.

Bé észre sem veszi szőrös barátainkat :D

Mire visszaértünk a sátorhoz, már szomszédaink is lettek a dekken, egy pár Melbourne-ből, akikkel jót beszélgettünk esti levezetésként, majd korai takarodót fújtunk. Hihetetlen öröm volt hallgatni a kokabúrák röhögését este 8-9-kor. :)

JAN.5.
Egy gonosz madár (kiléte ismeretlen, de sztem magpie volt!) reggel 6 körül odahelózott nekünk, egészen konkrétan kiröhögött bennünket, táborlakókat! Ezzel aztán vége volt a reggeli alvászatnak, bár felkelni még nem "kellett" szerencsére. :) Amúgy nekem szenvedősen telt az éjszaka, mert bár ugyan a matrac kényelmes volt, de vmiért eléggé fáztam, főleg fenék tájon, amit nem teljesen értek. Legközelebb sokkal kevesebb ruhát veszek fel, akkor is, ha csak 5 fok lesz, mint akkor éjjel.

buci fejjel és szomszédokkal

Hűvösen nyitott a reggel, de hát mit is várok nyáron Tasmániában...! :) Örültünk, hogy nem ég le a hajunk. ;) Amint látható, kötött sapkában ülök és jól beöltözve tejázok éppen... :)

Aznapra egy laza "csúcstámadás"-t terveztünk, aztán levezetésnek egy kábé 6 órás túrát vissza, a parkolóhoz.

A kempingből, Heródes Kapujától 1200 m-ről csorogtunk fel a Damaszkuszi-kapuig (1300 m), majdkövetkezett a Dixons Kingdom Hut, ahonnan már rövid küzdelem után felkapaszkodtunk a csúcsra, 1459 méterre. Ott aztán gyorsan előkaptuk a csúcs-csokit és a müzliből, Bé által gondosan kiválogatott, szárított gyümölcsöt. Szóba elegyedtünk két családdal, akik vmikor előttünk érkezhettek fel, és nagyon vidáman pihengettek. Mivel ők lent kempingeztek a a Jaffa Gate közelében, közel a kunyhóhoz, éppen csak felszaladtak a csúcsra, úgyhogy náluk nem volt semmilyen jutalomfalat, a gyerekek nyálcsorgatva néztek bennünket. Mindenesetre jót beszélgettünk a kajákról, az ebédről, amit majd mi főzünk magunknak néhány órán belül, és a vörös lencséről, amit meg ők fognak elfogyasztani, immáron x. napja... Olyan jól belemelegedtünk a beszélgetésbe kajáról és kávéról, hogy az egyik anyuka, Liz, megadta a telefonszámát. Ha majd Hobartba érünk, hívjuk fel -mondta, majd ő elvisz bennünket egy frankó kis kávézóba. :)

Mount Jerusalem - háttérben a Templom

Lefelé sétálva egyszer azt hittük, hogy eltévedünk, ami vicces volt, tekintve, hogy nem volt más túraösvény abban az irányban. :) Visszaértünk a kempingbe és villámgyorsan összepakoltuk a felszerelésünket: a felhők mögül kibújt ugyanis a nap, és bár csak úgy 20 fok lehetett, mi majdnem megsültünk... Ebédre "űrhajós" kaját ettünk, a saját zacskójában főztük meg a dehidrált csirkét és külön zacsiban a krumplipürét. Elég finomra sikerült "fejleszteni", és ráadásnak még kávét is főzött Bélus. :) 

A túra visszafelé elég kellemesre sikeredett, kicsit könnyebb cuccal baktattunk lefelé. Én végig nagyon paráztam, hogy kígyóval fogunk találkozni (állítólag ezen a környéken gyakoriak a mérgeskígyók, rögtön 3 féle is van!). A lefelé úton én mentem elöl, és végig villogott a szemem, az utat/köveket, kiálló faágakat pásztáztam, nehogy kígyóra lépjek. A számításom be is jött, valahol fél úton járhattunk, amikor a nagy csörtetéssel felzavartunk egy kígyót az ösvény mellett ("ki-ki-kígyó" - na, ez voltam én :D) 
Az időzítésünk kiváló volt, ugyanis nagyon sokan jöttek velünk szembe, felfelé a hegyre! Teljesen jó tempóban haladtunk, és 5-6 körülre értünk le. Találkoztunk egy izraeli párral akik még jóval a megérkezésünk után indultak felfelé, volt már vagy 7 óra is. Tőlünk akartak térképet kunyizni, végül lefényképezték az utat, és kikérdeztek mindenket az etapokról. Napokon keresztül kérdeztük egymástól Bélussal, hogy vajon felértek-e, és hogyan...

Este a Mole Creek Hotelben vacsoráztunk (a tulajok neve Westbroek!), majd egy fárasztó út következett Evandale-be. Közben az eső is megérkezett, aminek mi nagyon örültünk, mert azutónk kezdtett úgy kinézni, mintha most érkeztünk volna a Dakar-rallyról.