Észak-Nyugat-Tasmánia

Tasmániai utunkat kicsit fáradtan/álmosan, és félelemmel teli várakozással kezdtük. Lehet-e tovább überelni a nyaralást? Annyira szuperul éreztük magunkat az első két hétben; a "rokonság"-gal való találkozás és kiskarácsonyozás, sziklamászós-kirándulós élmények a világ egyik legkirályabb szikláinál, és a Nagy óceáni út, ami amilyen helóturisztos, túlreklámozott, annyira lenyűgöző és vonzó. Egyik állomáshelyünkről sem akartam továbbállni, annyira kiválóan éreztem magam. Minden egyes pakoláskor elhangzott a "ó, de maradnék még" mondat a számból, és ez nem vicc! A pláne, hogy az első két hetet igazából meg sem terveztünk, csak úgy dobálóztunk a napokkal sacc-per-kábé, az utolsó szálláshelyünket, a vadasparkosat is csak akkor foglaltuk be, mielőtt a Grampiansba indultunk volna...

Ezek után csak remélni tudtuk, hogy a sok tervezés és készülődés Tazira, kamatozni fog, és a másfél hét alatt nem nagyon fogjuk szívni a fogunkat.

Jan. 2-án reggel ott ültünk a kocsiban, amit még mindig az útközben felszedett, victoriai por, plusz a hirtelen és nagy sebességnél történt talákozások folytán elhalálozott majd elszáradt sáskatetemek borítottak. Haladtunk nyugat felé, a Bass Highwayen, a tengerparton. Hihetetlenül jó, szép és megnyugtató élmény volt, mert tudtuk, hogy a legjobb helyen vagyunk...! :) Szidneji és a többi tengerparti településes élményünk után azt hihettük volna, hogy meglepetés már nem érhet...

Elsőként a Penguin nevű településen álltunk meg, mert az útikönyvünkben (amit ezúton is köszönünk Zsozsesznek!!! ;)) egy frankó kávézót böktünk ki, mivel ugye nincs is jobb, mint egy második reggelivel kezdeni/folytatni a napot, ráadásul a tengerparton... Ennek aztán pofáraesés lett a vége, mert énszerintem a tulajok hosszúra vették az újév ünneplését, és 2-án még nem akartak kinyitni.

Na nem is baj, mert mi találtunk egy pékségszerűséget, ahol vettünk pár kifliszerűséget, és Jessica társaságában elmajszoltuk a padon. Ez talán jobban is illik hozzánk, mint a béna kávéházbabeülés. :)

Penguin-ben minden pingvines. Állítólag -vhol most hétvégén olvastam- ez a legtöbbet fotózott település T-ben, valszeg a 3 méteres óriáspingvin miatt, akivel Bébé is kiváló barátságot kötött rövid itt tartózkodásunk alatt. Akartam én igazi kis, a világ legkisebb pinginjeivel is találkozni, de az infóirodás néni, Cleir, elküldött bennünket Burnie-ba. Amúgy nagyon barátságos és segítőkész nénike volt, mindent szépen berajzolt nekünk a térképen, és még egyet a saját bélyegei közül is eladott nekünk, hogy fel tudjuk adni a képeslapot (Nyuszimamáéknak ;)).
Hogy jól bemelegedjünk, akartunk inni egy jó kávét, de az nem volt lehetséges, mert minden zárva volt. Végül legalább megtaláltuk a "világhíres" penguin-i piharcot, de nagy döbbenetre bűnrossz kávét adtak (az én listámon 2. helyezést ért a bondi-i mcdonaldsban, pár éve vásárolt kávé után). A vasárnapi piacon elkezdtük a "haverkodás"-t a helyiekkel. Geoff (Bé kollégája és egyben jóbarátunk) még az utazás előtt figyelmeztetett bennünket, hogy kerüljük el a kétfejű és/vagy degenerált tasmánokat. Hát ezt a tanácsot nem tudtuk mire venni, mondjuk nem vicces sztem, ezért minden alkalmat megragadtunk, és mindenkivel igyekeztünk szót váltani/érteni. Igen. A tasmán ákcentus is más egy kicsit. :D Az egyik árustól vettünk pár dolgot, mire ő kedvesen felhívta a figyelmünket arra, hogy ne a pénzünket költsük az első napon, hanem menjünk felfedezni az országot! :D
Szeretjük az őszinteséget.
Ja, és mielőtt elfelejtem: a Penguin Library (könyvtár) elnyerte a "Könyvtár a Legfrankóbb Kilátással"-díjat. Szerintem ebben nincs is vita. :) :) :)

Penguin után mentünk tovább a nénike által rajzolt térképet + a könyvünket követve.

Wynyard mellett kinéztünk a Fossil Bluffhoz, hogy megnézzük az 275 millió éves fosszíliákat. Sajnos, az ősbálna maradványait nem láttuk, de azért gyűjtöttünk pár kagylót és kavicsot a gyűjteményünkbe. Elkocsiztunk a Table Cape világítótoronyhoz is, ami egyébként egy holland tulipánültetvény mögött található. :) A virágok már elvirágoztak és a torony sem volt nyitva, na meg az erős, tengerparti szél megfutamított bennünket, úgyhogy továbbmentünk Stanley felé, mert közelről is meg akartuk nézni ezt a kis hegyet. The Nut (dió) egy 152 méter magas, vulkanikus kis pukli a gyönyörű, azúrkék tengerparton. Még mindig erős szélben és a libegőt ignorálva indultunk fel a gyalogúton. Az útiköny ugyan írja, hogy meredek az út felfelé, na de azt egy sümegi várkisasszony sem gondolta volna, hogy végig olyan meredek lesz, mint a sümegi vár feljárata az utolsó métereken... Itt látszik? Persze nem estünk kétségbe, és közben elképzeltük a Muppet shows pasi arcát, aki lent, a kávézóban azt tanácsolta viccesen, hogy menjünk inkább gyalog, mert nem kell nekünk a lift... :D Hátnyilván később láttuk, hogy ők libegővel mentek fel... Na, mindegy is. Kis csalódás volt ez a hely, nem tudom, mit vártunk amúgy. Ja, de! A friss levegőt akartuk tesztelni, ami állítólag a világon az egyik legtisztább. Büdös volt. A kilátás viszont nagyon szép onnan. Kicsit kirándultunk is, láttunk egy wallabyt, és jól megfújattuk magunkat a széllel. Lefelé ismét nem vettük igénybe a leliftezős szolgálatot, viszont beültünk a büfébe. A büfésnéninek nagyon tetszett, hogy magyarok vagyunk (egy idő után már nem mondtuk az, hogy Szidnejből jöttünk, de originál magyarok...) , mert sose látott még ilyen nemzetiséget arrafelé. Egy nagyon idős, utazó házaspár is szóba elegyedett velünk, főleg inkább Bélusnak mondta az idős néni a 80+-os, söfőrös sztorijait, Bélus nem kis megrökönyödésére (a nénikének van még jogsija úgy, hogy szinte alig tud beszélni; nyomul mindenhová a kis Micrájával... :).

Azt hiszem az erős szél, meg hát az egész éjszakás hajókázás, sok energiát kivett belőlünk, kis pingvinekre nem maradt idő. Se a nyugatabbi területek megismerésére. Hajtottunk vissza, Devonport irányába, majd délnek, a hegyek és a következő szállásunk, a Paradise Cottage felé.