3 hét után egyre nehezebben megy a történtek "visszafejtése", de azért megpróbáljuk, hiszen a pikázás képek mellé mindenképpen jól fog esni egy kis plusz! :-D Felhívom a kedves családtagok és barátok figyelmét, hogy az alábbi szövegben a kiwire történő utalások következnek! :-D
Tehát a 8. napon tartunk, húsvét előtti szombat reggel.
Egy nagyon hideg éjszaka után ébredtünk a
Lake Ferry kempingben. A környékről nem sokat tudunk, csak annyit, hogy a
Lake Onoke nevű tó mellett voltunk, amelyet a Ruamahanga-folyó tölt fel, a tengertől pedig valami gát választja el, amihez végülis nem bandukoltunk el... A háttérben néhány 800-as és 900-as hegyek.
Codálatosz környék...!
Innen 12 km-nyi autózás a következő megállónkig, a
Putangirua Pinnacles Scenic Reserve-ig. Itt van egy nagy parkoló és egy jó kis kemping is: heggyel, tengerrel, úgyhogy kicsit sajnálkoztunk is, amiért nem ezt választottuk az éjszakázásra... Mindenesetre a Lake ferry-s kemping a legeslegolcsóbb volt az eddigiek közül, és a tulajdonos hölgy is igen kedves volt. :-)))
Ide,
Putangiruaba, a sziklavölgy miatt jöttünk, ami már a Gyűrűk Ura filmben is eléggé tetszett, ott a "
Holtak Ösvénye"-ként szerepelt --- egyszerűen hihetetlen képződmény! Nagy szerencsénkre végig napsütés és kellemes sétaidőnk volt...
Egy dologra lennék kíváncsi: az egyik nő, aki csinos magassarkúban vágott neki a terepnek (bezzeg a kölköknek fel kellett venni a tornacsukát...), szóval neki hogy sikerült a kirándulás a végig-végig köves-sziklás terepen... :-)))) A miénk, "teljes menetfelszerelésben" :)) rendkívül jól sikerült, a parkolóba való visszaérkezés után még a kempingfoteleket is kidobtuk a fűre, és elfogyasztottunk egy-egy bögre friss paradicsomlevest...
19 km után elértük a földutat, amit a lakókocsi nem annyira komált, úgyhogy kábé tízzel mentünk az utolsó 6 km-en... Nem volt annyira vicces ott zötykölődni, de legalább annyira lassan mentünk, hogy mindent jó alaposan megnéztünk és megtanultunk! :-D Természetesen ez a kör is nagyon megérte az erőfeszítést: elértük az Északi-félsziget legdélebbi csúcsát, a
Palliser Világítótornyot, sőt, mivel gyönyörű volt az idő, még a
Déli-sziget csúcsait is megpillantottuk a tengeren túl! Az úton jó büdös volt, de ennek mi örültünk, mert a fókákra lehetett fogni... :-)))) Két kolónia is lakik ott a környéken, Ngawinál és a világítótoronynál, ez utóbbinál a tudtunkra is adták, hogy ott laknak! Mármint a fókák -- szerintem túl közel mentünk hozzájuk... Ez már azután volt, hogy megmásztuk a torony meredek lépcsőjét (kétszázhetvenvalahány lépcsőfok). Napfürdőzés után újabb 6 km-es zötykölődés, csináltam egy képet, amin jól látszik a
poros út bordázata... És egy másikon azt lehet megfigyelni, hogy az
út egy másik pontján már nem a porral és a bordázattal, hanem a vízátfolyásal kellett számolnunk. Érdekes útviszonyok :)
Ebédidő lévén a Ngawi nevű település útmenti büféjében próbáltunk szerencsét. Egészen konkrétan rendeltünk "
valami"-t. Az sejtettünk, hogy kis tócsiszerű valami lesz (
fritters), de a "
paua" jelentéséről fogalmunk sem volt. :) Bátrak voltunk, de legfőképpen éhesek ahhoz, hogy beszélgetéssel múlassuk az időt. :-))) Mint utólag kiderült, a
paua a kiwik egyik nemzeti eledele (bár lehet, hogy ezt csak álmodtam...), de legfőképpen egy kagyló, aminek a héját díszítőelemként használják, legrégebb óta a maorik. Bélus ki is nézett magának egy ilyen óriás, gyöngyházfényű kagylót a wellingtoni Te Papa múzeum boltjában, de végülis "porfogó nem kell" indokkal elálltunk a vásárlástól. A parton egy táblára kiírták, hogy max mennyit lehet "gyűjteni" (8 vagy 10 db volt talán), és ezt állítólag szigorúan is veszik. Amúgy ez nem egy horgászás, ahol az ember "elücsörög és bámészkodik" egész napokat :)))), hiszen a kagylót csak szabadtüdős merüléssel szabad gyűjteni, a búvárcucc használata tilos. Szóval jó kis kihívás! És nem is lehet vele jól lakni... ;))))) Az íze felejtős, de
a színe csodálatos!
A délutáni tapasztalataink alapján megállapíthatjuk, hogy a
pauanal gyakrabban lehet találkozni a kiwi madárral!! (Ha csak nem bolti-múzeumi csecsebecsékről van szó, de ebbe inkább bele se gondoljunk. Én nem szeretem a kitömött állatokat... :/)
Mi is csak a kitartásunknak, és a "menjünk már vissza"-ötletnek (=Bélus) köszönhetjük, hogy a nagy sötétben, üvegpalotájába zárva, megcsodálhattunk egy kiwi párt. Fantasztikus élmény volt! Kicsit ugyan csalódtam, mert valamiért azt hittem (álmodtam?), hogy majd szabadon futkosnak, mint tyúkudvarban a pipik, és nyilvánosan hagyják magukat imádni... A kiwik azonban rafináltabban ennél! Este jönnek elő rejtekhelyükről, és akkor nagyon gyorsak, és ez hi-he-tet-len. :-D Éppen a mi orrunk előtt "vadászott", azaz a csőrét dugdosgatta be minden lehetséges helyre az egyik kiwi. Az is kiderült, miért: a hosszú csőre végén párosszaglószerv, egyfajta "orrlik" található. Sajnos röviddel zárás előtt érkeztük a
kiwi-házba (Pukaha Mount Bruce National Wildlife Centre), úgyhogy szinte csak végigrohantunk, leszámítva a barátkozást a kiwivel és a
nagy kaka madárral... :-D
Kiwi a Wikin.
Ezek után erősen északnak vettük az irányt. Elhaladtunk a csábító
Te Apiti Wind farm mellett -- kb. százig jutottunk el a szélerőművek megszámlálásában, majd Turakinában vacsoráztunk egy, az útról láthatatlan krimóban, "elvegyülve" a helyiek között... :-) Itt hangzott el, hogy "a Déli-szigetre ne menjetek, mert ott vadak laknak" mondat, nagy röhögés kíséretében. :)))
Nyugiban, tele hassal, hajtottunk az éjszakába: cél
Koitiata, "
valami kemping". Reckíroztunk: kicsi kempingnek írták, nem vettük tutira, hogy lesz hely...
Persze, még éppen volt egy :), és "Paklenyica bácsis" stílusban ment a fizetés: aki ismeri a rencert, az tudja, miről beszélünk: szinte rögtön otthon éreztük magunkat! :-DDD
a 11. nap (szo) képekben
