Tehénbőgés és magas hegyek, tiszta alpesi környezet! :D
Ahány ház, annyi szokás. Itt a falra/táblára kiírt instrukció (névvel - lakrész névvel) igazított volna útba, ha elolvastuk volna... :) Helyette körbesétáltunk, hogy találunk-e otthon valakit. :)
Megint mindent kipakoltunk, kitaláltuk a másnapi túrát és átrendeztük a cuccainkat. Nagyon készültem rá, hogy itt sok időnk lesz majd képeket feltölteni és blogot írni, de semennyi térerő nem volt a környéken... :/ Úgyhogy más nem maradt, mint nézni a naplementét a Mt Roland mögött.
Jan.3. Cradle Mountain (Bölcső-hegy)
Az egyik régen várt túra!
A mindenféle fórumokon és könyveinkből kiolvastuk a lehetséges útvonalat, a kompon megvettünk a nemzeti park belépőt (mindenhová érvényes, autóval behajtásra is) és egy részletesebb térképet (1:20000).
Mivel ezidőtájt (dec-jan) van a csúcsszezon ezen a vidéken, több dolgot is figyelembe kellett vennünk:
- Nem tudunk több napos túrát csinálni, mert korlátozott a helyek száma (megadott számú túrázó indulhat el adott napon). Egészen pontosan: már "minden hely elkelt", ami azt jelenti, hogy az Overland Trackre semmiképpen nem készültünk. Ez a legnépszerűbb, többnapos (5-6?) túra, ami alatt gyönyörő tájakon, 80 km-t gyalogol az ember, teljesen felcuccolva, hiszen útközben csak hegyi kunyhókban lehet megszállni. Csúcsszezonban még csak szemben sem jön senki, mert
- szigorúan csak egy irányba lehet gyalogolni: északról dél felé. Ez mindenkire vonatkozik egyébként, az egy napos túrázókra is. Velünk sem jött szembe senki.
Sheffield-Paradise-ból hajtottunk át a Cradle Mt-hoz. Felkészült versenyzőként tudtuk, hogy érdemes az autót a nagy, Visitor Centre-es parkolóban hagyni, és bebuszozni a Dove Lake-hez. Mint megtudtuk a kompon, a nemzeti parkos belépőnkkel viteldíj fizetése nélkül utazhatunk a buszon. Miután felcuccoltunk és felvettük a meleg cuccainkat (sapka,sál!), beálltunk a sorba... Nemsokára megérkezett a busz, és Bélus elkezdett nyomulni, hogy betegye hátulra a nagy hátizsákját - miközben még mindig a sor végén álltunk, és gyors fejszámolással realizáltam, hogy erre a buszra mi aztán fel nem férünk. Kis pánikkal és értetlenkedve gesztikuláltam Bének, hogy ne nyomuljon már, de mire megértette, hogy mi van, a sofőr már tuszkolta is befelé a buszba: allez, allez, és nekem is követnem "kellett", mint hozzátartozó. Nem szeretjük a "queue jumping"-ot, azaz pofátlan tolakodást, és arcpírral, kis motyónkat ölünkbe szorítva ültünk és néztük a lent maradtakat. Mentségünkre legyen mondva, hogy a sofőr hitte valószíleg Bélusról, hogy a franciákhoz tartozik (olyan feje is van :D), ezért beszélt hozzá franciául, és ezért sürgette fel a buszra. A másik feltételezésünk, hogy mi néztünk ki a leginkább "egy napos túrázók"-nak, a várakozók többsége pedig sétálósnak, ezért minket vettek előre. Na, ezzel meg is nyugodtunk. :) Aztán kezdődött a szórakoztató program. A söfőr, mint kiderült, maga is túrázó/túravezető és mellesleg állatgondozó. A 20 perces zötyögés tehát kellemesen telt az ő szövegelésével. Például megtudtuk, hogy egy wombat akár 40 km sebességgel is tud futni, és nagyon kellemetlenül tud harapni, tehát ha találkozunk vele, inkább hagyjuk békén. Azt is hallottuk, hogy az előző héten hó esett.
Egy dolgot kellett nagyon szigorúan vennünk: az utolsó busz indulási idejét. Mint tudjátok, a térkép szerint és egyéb körülmények hatására, képesek vagyunk késni. Itt nem volt mese, aki lemarad a buszról, akár a túl hosszú sor vagy bénázás következtében, az mehet és gyalogolhat vissza kb. 6 km-t a parkolóig. Sötétben. "We will leave you there with your fury friends." Hahahah... Ez volt a kísérő mondat.
A túrát olyan 6-7 órásra terveztük, a végére hagytunk egy kis puffert, hogy tutira elérjük valamelyik buszt. :D
Beregisztráltuk magunkat a túrázós füzetbe, és uccu neki:
Dove Lake parkoló - Marions-kilátó - Overland Track - Kitchen Hut (menedékház) * Cradle Mountain csúcs * - Face Track - Lake Wilks melletti leereszkedés (láncos) - Dove Lake körtúra nyugati part - Dove Lake parkoló
Az egyik leírásban 600 szintet írnak 8 óra alatt. Ennél mi biztosan gyorsabbak leszünk, gondoltuk.
Nem mondhatnám, hogy a túra eseménytelenül zajlott. Alig mentünk pár száz métert (hiszen folyamatosan fotózni "kellett" :D), egy népes család elegyedett szóba velünk, és kért fel bennünket családi fotózásra. Aztán röviddel ezután, éppen csak keztünk bemelegedni (szó szerint, mert elkezdtük ledobálni a meleg cuccot, amint megláttuk a Marion-kilátóhoz vezető tábla feliratát: "meredek, durva út"), egy 3 fős, ázsiai család kért tőlünk útbaigazítást. Elindultak a kilátó felé, de gőzük sem volt, milyen hosszú és merre tart az út. Aztán a csúcsról érdeklődtek, mert úgy hallották, hogy az csak egy kis séta. És az édesanya pökhendien/együgyűen mutogatott a térképünkre, hogy de hát a kilátó és a csúcs milyen közel vannak egymáshoz. Ami igaz is, egy kicsi séta kiépített úton, majd "a végén" 300 m szint felfelé kúszás. (Ezt még én akkor én sem gondoltam komolyan.) Na ekkor már erős volt a gyanúm, hogy ezek a népek sem érnek ma fel a csúcsra, mert Bélus ott és azonnal megfojtja őket a térképpel. Szegény próbálta felhívni a figyelmüket arra, hogy bazira nincsenek felkészülve a útra: hármójuknál összesen volt egy kis zsákocska, ami nem úgy nézett ki, mintja tele lenne folyadékkal. Tudtuk, hogy népszerű a hely, de hogy ilyen "helóturiszt"-okba botlunk, arra nem gondoltunk... Két csúcsot kellett aznap megmásznunk, hogy Bélus túltegye magát rajtuk.
Ebből is látszik, hogy aznap (is) nagyon komolyan vettük magunkat (felkészültünk mindenre, hiszen bármelyik pillanatban nagyot fordulhat az időjárás), és nem csak magunkért, hanem mások iránt is felelősséget éreztünk. Felfelé menet még gyakran hátranézegettünk (főleg a meredek, láncos szakasznál), hogy vajon merre járnak ázsiai barátaink, de végülis elvesztettük őket szem elől. Én próbáltam poénosan felfogni és oldani Bélus idegeit, feltételeztem, hogy hegymászóhíres ázsiaiakkal van dolgunk, akik rissz-rossz tornacsukában, folyadékbevitel nélkül is képesek jó teljesítményre.
Én sem voltam normális, hogy végigcipeltem a 7-8 decis(?) tatoonka metál kulacsomat az úton, folyadékbevitel... persze, jól esett ám tejázni a kilátónál és később is a nap folyamán.
Marion-kilátó 1223 m
A kilátónál több túrázó csoporttal is találkoztunk, mindenki az Overland Tracket "csinálta".
A menedékház/csúcs felé menet egyre több kirándulót láttunk óriáshátizsákokkal, néhánnyal szóba is elegyedtünk, fotó, satöbbi. Nagyon tetszett mindenkinek, hogy magyarok vagyunk (a világ másik feléről & egy köpásre, Szidnejből). :)
Kitchen Hut (menedékház) 1250 m
A menedékháznál aztán minden nagyhátizsákos kidőlt, egy nagy csoport (tizenévesek) éppen a kajakészletet mustrálta, előkerültek a nagy szalámik és az ebéd kérdése. Mi vettünk egy nagy levegőt, és elkezdtük a "csúcstámadás"-t. 300 méter szint, mi az nekünk! :) Nézegettem én lentről az ösvénynek tűnő utakat, és feltételeztem, hogy a teteje igen meredek lesz. De az nem, hogy a hajam is égnek áll majd tőle.
Viszonylag nagy volt a forgalom a csúcsra fel. A szintvonalak alapján(="a térkép szerint" :D) 3 szakaszra osztanám a felfelé vezető utat: 1- birodalmi lépegetős, 2 - nagy sziklás traverz, 3 - "grade-3".
A csúcsmászás szintjére keresve akartam erre az oldalra, ami kábéra leírja a mi túraútvonalunkat: Cradle Mountain Summit. Idézem: "The Level 3, Cradle Mountain Summit Walk is suitable for well-equipped walkers with good levels of bush walking proficiency and fitness." Azaz: legyél fitt és üde, túrázóhíres és jól felszerelt.
Hol is folytassam... Szerintem, mi elég fittek és üdék voltunk, bár azért előkerült a bot már az első szakaszon. Térdfájós vagyok. Szembejövet egy középkorú hölgy hívta fel arra a figyelmünket, hogy kicsit feljebb már haszontalan lesz a bot, mert kezünket-lábunkat kell majd használnunk a feljutáshoz. Hatalmas mosollyal és önbizalommal tudattam vele, hogy az a nekünk való hely. Nem tudom, mit gondoltam akkor magamról.
Következett a ketteske, azaz a laza traverz: elfelé tartottunk jobbra, azaz déli irányba. Rock hopping, azaz sziklákon ugrálás-átmászás következett. Végig mutatták a kábé "utat" a fémpóznák. Minél kijjebb haladtunk, annál meredekebb és kitettebb lett a terep, és egyre többet jutott eszembe a visszaereszkedés, pedig a nehezénél még nem is jártunk! A kilátás csodálatos volt, de én egyszer sem bányásztam ki a behemót fényképezőt a hátikámból, Bélus viszont lőtte a képeket a kis canonnal. Fújtattunk és kapaszkodtunk. Próbáltam magamnak megtalálni az utat, bár néhol olyan volt az út, hogy azt képzeltem, másodban mászom! :D Persze ezeket a momemtumokat nem örökítettük meg, minthogy a pánikrohamomat sem (kis hüppögés sűrű levegőkapkodással), és azt sem, ahogy néhány idősebb, ázsiai arcú túrista (túracsoporttal) próbál leereszkedni/lemászni egy kitett sziklán túravezetőjük segítségével, mellesleg dugót okozva a sziklás ösvényen. Aztán leereszkedés, mászva, és újabb felfelé út.
2 km hatalmas kőkupacút - fölfelé
Nagyon tuti volt aztán felérni a csúcsra...! :D Sajnos, répa nem volt, pedig gyönyörű egy hely, és lelkileg sem szabadultam fel, inkább olyan drámai pillanataim voltak, mert folyamatosan a lefeléúton kattogtam: paráztam a térdem miatt (nem lesz elég erős), meg a fizikai pofáraeséstől. Sajnos, kissé a vártnál is vinnyogósabbra sikerült ez a kis túra. Valahogy mégis sikerült kimásznom a gödörből és gondolatban lekaratéjozni az összes félelmemet, mert az ereszkedés-kapaszkodás-szikláramászás egyre jobban, harmonikusabban ment. Sosem gondoltam volna, hogy az ereszkedés ennyire FUN tud lenni! Mindent elértem, mindent megléptem, jó tempóban haladtunk lefelé. Majdnem mindenki velünk egy időben indult lefelé, így jókora tömeggel együtt haladtunk, és így folyamatosan módosítottuk a tempót. Csatlakoztak is hozzánk páran, mert mint ahogy ők is mondták (egy pár Perthből): Bélus jó vezető! :D Egyre felszabadultabban tapogattam a sziklákat lefelé, és ebben nem kevés szerepe volt -szerintem- a minket körülvevő, idegen, de barátságos tömegnek. Nem volt feszültség, pedig sztem kicsit mindenki be volt szarva, már csak röhögtünk, és egymást biztattuk. Egy idősebb ürgét az egyik nagyobb szikla tövében gubbasztott, lánya próbálta rábeszélni a felkapaszkodásra, úgy tűnt, kevés sikerrel. Vettem a bátorságot, és megemlítettem az úriembernek, hogy lám, én is túléltem, pedig hogy be voltam szaharva! Erre ő, hogy de hát én sokkal jobban "surviver"-nek tűnök, mint ő. Mondtam neki, hogy "tűnök". Remélem, sikerült felküzdenie magát.... :)
Rekordidő alatt értünk le (én kábé 3szor ennyire saccoltam a felfeléből következtetve), így még több időnk volt csodálni a tájat és a növényzetet.
Lake Wilks & Lake Dove
Leértünk a parkolóhoz és szomorúan fordítottunk hátat a bölcső alakú hegynek. Bélus beírta a füzetbe, hogy visszaértünk - 6,5km/7h. Közben én beálltam a sorba, mert szépen kezdett gyűlni a tömeg. Mi a 3. buszra fértünk fel, közben jót dumáltuk perth-i barátainkkal, és nagy mázlinkra még egy kis echindát is láttunk a fűben hangyákat keresgélni. :)
Micsoda kalandok... Elégedetten ültünk le pizzázni és salátázni a helyi (infó központ melletti) vendéglőben. Aztán irány haza, újra pakolás és készülődés a következő két, sátorozós napra.
és még több kép: OnThe Road3
és a könyvtár:
.Cradle Mountain. Day Walk Map & Notes (2008)
.Chapman & Siseman: Cradle Mountain - Lake St Clair and Walls of Jerusalem National Parks (2006, 5th Edition)
.Thomas & Close: 100 Walks in Tasmania (2008?)
.Tasmania (2008; nagyon jó kis könyv a Zsozsesztól)
1 megjegyzés:
a bejegyzés van olyan szép, mint a képek -grat timcsó visszatért
Megjegyzés küldése