Tasmánia - Déli részek

Még van egy tartozásunk a körút utolsó, déli részéről. A képek már a pikázán vannak, szóval "mihelyst" idekanyarintom az utolsó néhány napok történetét is. ;)

Jan.9-11.
A déli végeken kalandoztunk-utazgattunk a tazi vakáció vége felé. Ellazáztuk a tervezést, és részletekbe menően nem terveztük meg ezt a szakaszt, ezért próbáltunk olyan szállást találni, ahonnan könnyedén csillagtúrázhatunk. Így esett a választás New Norfolkra és az Explorers Lodge-ra.

A kempingezés után nagyon idegennek tűnt becuccolni a házba, vagy csak fáradtak voltunk, mert megint este 10kor sikerült érkezni. A házigazdákat biztosan kimozgattuk a komfortzónájukból ezzel a késői érkezzéssel, mert ugyan előre jeleztük, Nigel, a háziúr kicsit morcos volt. Megint cipekedtünk a csomagokkal, mert emeleti szobát kaptunk (a sarkon). A szobaméret csalódás, a reggeli időpontjára vonatkozó kérdés frusztráló.
A reggelizős szobába már nem fértünk be, ezért áttettek minket a "sunroom"-ba (2.kép a bal oldalon), amivel tök jól jártunk, mert így bármikor mehettünk reggelizni és bármeddig maradhattunk. Inkább az utóbbi volt kérdéses, mert minden reggel igyekeztünk le reggelizni, olyan éhesek voltunk! :D
Ahogy múltak a napok egyre többet csevegtünk a háziakkal, akik már nem voltak annyira merevek, illetve kicsivel több időt is tudtak ránk szánni a teltház mellett.
Nigel és Liz segítségével kitaláltuk, hogy miket érdemes megnézni a környéken, az időjárást is beletervezve.

Mire leértünk New Norfolkba, már 3750 km volt a hátunk mögött, plusz néhány fárasztó kaland, így ezt a szakaszt lazábbra akartuk venni. Rögtön azzal nyitottunk, hogy átfurikáztunk Hobartba. Próbáltuk felvenni a kapcsolatot hobarti ismerőseinkkel, akik megígérték, h elvisznek minket kávézni, de csak túl későn jeleztek vissza. Így próbáltuk felfedezni mi a helyet. A Salamander-piacról éppen lemaradtunk, és vasárnap lévén kissé üres volt a város. Betoltunk egy ozi szendvicset (sült hússal & baconnal, céklával, tükörtojással), leöblítettük egy fini kávéval, és bámultuk a 3 profinak tűnő/öltözött bringást (baró bringáik voltak!), ahogy a szomszéd beülős helyen hörpölgetik az italjaikat.

# közben átfutott előttem a szőnyegen/a nappaliban egy kis gyík! még mindig nem értem, hogy mit keresnek itt bent... remélem, jól összeszedik a legyeket, szúnyogokat, pókokat és  csótányokat...#

Sétálgatás közben összefutottunk egy párral (Peter & Davina), akikkel pár napja beszélgettünk Mole Creekben (itt álltunk meg vacsizni). Kitaláltunk pár közös programot aznapra: 1-Mt Wellington kilátó, 2-Port Arthur szellemtúra. Erre a másodikra rögtön jegyeket is rendeltünk telefonon.
A Mt Wellington aznap hatalmas felhőbe burkolódzott, nem is tudom, miben hittünk, az biztos, hogy az út felénél 11 fokra ugrott le a hőmérő és pár méterre a követési távolság. Térerő nem volt, így a srácokat csak később értük el, ők egy rövidebb túra mellett döntöttek a hegy alacsonyabb részén. Egyébként az az érzésem, hogy a kép, amit a kilátóról mutatnak a Tasmániás könyvünkben, az csak a mesében létezik! Gyönyörű a kilátás amúgy!

Időközben azt is kimatekoltuk, hogy az esti, 9.20-as kisértet túra nekünk nem fog összejönni, mert a 1,5 óra után nekünk még haza is kell autózni vagy 1,5-2 órát a vadakkal sűrű úton. Újabb mobil térerő problémák, de végül korábbra, a "családi túra"-ra sikerült beneveznünk. Addig is volt pár óránk, aminek élvezetéhez az alábbiak járultak hozzá:
- Sorell Gyümölcs Farm: gyümölcs likőr kóstolás (blueberry, málna stb.), scones és kávé
- Eaglehawk Neck Lookout: ahonnan jól látható Tasmánia dél-keletivége
- Tessellated Pavement: ahol a tengerpart úgy néz ki, mintha lekövezték volna (de nem!)

Port Arthurba én vegyes érzelmekkel mentem. Többen is ajánlották a helyet, és láttam néhány szép fotót, de valahogy nem voltam kíváncsi az egykori elítéltek életkörülményeire, pláne nem a szellemeikre és úgy általában a szellemsztorikra. A mi kis csoportunk még éppen sötétedés előtt befejezte a túrát, úgyhogy nem is volt semmi "extra", pár jó poént leszámítva.
Valami biztosan nincsen rendben a hellyel, mert 15 éve egy ámokfutó több tucat embert lőtt le, és sokat megsebesített itt. Bővebben nem is akarok írni a fegyenctelepről és történetéről, mert találtam egy blogot ahol magyarul is olvashattok infókat, képeket. A létesítményeket egyébként gyönyörű kertek veszik körül, több épületet is restauráltak és restaurálnak.

Jan.10.
Franklin-Gordon Wild Rivers Nemzeti Park
Erre a napra is sok autókázás jutott, és egészen az út végéig mentünk, ami az egyik legnagyobb víztározónál ért véget. 100 km szlalomozós, erdei aszfaltút! Ilyet sem láttunk eddig... Aztán a találkozás a 2200 éves huoni fenyővel...hihetetlen energiák a két ezer éves történelem öreg tanújánál. Egyedülálló, különleges érzés egy ilyen öreg fát tapogatni. Hát még beleülni! :)
(Érdekes, ahogy most olvasom ezt a wikipedias szócikket, döbbenek rá, hogy a huoni és huoRni között csak egy betű különbség van!:O Nem véletlen tehát, hogy ilyen erősnek éreztük a fa/ent kisugárzását, Béluskám...)



öreg barátunk

Úticélunk a Gordon-víztározó volt. Erről úgy szereztünk tudomást, hogy az egyik kalandprogramokat szervező cég hirdette a kötéllel ereszkedést a gátról. Mi végülis nem jelentkeztünk be erre a programra, de beszélgettünk kicsit a sráccal, aki épp a felszerelést pakolta amikor mi megérkeztünk. Bélus adott neki jó ötletet a gát mászófallá alakítására (lásd olasz példa). :D
Biztosan az egyik legjobb emlékünk lesz a főzőcskézés a gát tetején -- szegedi húsos káposzta kenyérrel, török kávé frissen főzve. :D

ki a legény a gáton? :D

Upper Florentine Valley (Felső-Florentine-völgy) & STYX Forest (The Styx Valley of the Giants )
A hazafelé úton kihagyhatatlannal bizonyult betérni és kicsit bejárni két óriásfás területet. Időközben kiolvastuk a szuper könyvünkből, hogy több éve dúl a "csata" a favágók és a tüntetők között ezen a területen. Ez az entek birodalma, ahol nem ritka a 80 méteres fa.
A szomorúság érzése keveredett ezekben az erdőkben járva, és talán feltűnik, hogy ezeken a fotókon nem is nagyon vigyorgunk. Meg is voltunk illetődve rendesen, nem minden nap jár az ember ilyen különleges helyen.

A Csodaerdőben

A Florentine-ben beszélgettünk a kicsit őrültnek és nagyon elszántnak tűnő, békés táborlakókkal. Úgy egy tucatnyian laknak most tüntetőleg a völgy bejáratánál, és felkészülten várják a következő attakot. Éppen egy hatalmas adag omlett készült.
Végiggyalogoltunk a "Twisted Sister Walk"-on, majd folytattuk utunkat a Styxhez, ami néhány kilométerrel dél-keletre található. Mazohisták vagyunk szerintem, mert más okból miért is megy az ember egy olyan helyre, ahol a pusztítás nyomait látja... De nekünk látni kellett ezt is, ez nem volt kérdés. Kb. 6 km-t kellett autózni a poros úton, és csak egyszer jött velünk szemben egy óriás, farönkszállító kamion. (a "jött" nagyon enyhe kifejezés)
Az utat végigvágták és kiépítették a kamionoknak, amik New Norfolkba viszik a fákat, ahol bedarálják őket. Csak utolsó nap láttuk meg a nagy darálék-kupacokat. Telepített erdőket nem nagyon láttunk, talán csak egyet az egész dél-nyugati úton. Félő, hogy az ősfák is úgy tűnnek el, mint a múlt század 30as éveire a tasmán tigrisek. Eléggé barbár egy ország ez. :/

Jan.11.
Erdőjárás a Mt Fielden
Utolsó napra jó lett volna egy csúcstámadást kivitelezni, de lebeszéltek minket a Mt Anne-es túráról, amire egyébként nagyon készültem - lélekben. Helyette a Mt Fieldre mentünk, ami nagyon helóturisztos hely, ezért nekünk nem annyira jött be. A tömegek csak úgy hömpölyögtek a csöpögő esőben, de vicces, hogy az első vízesés után ritkább lett a túristaáradat. Azért az is értékelendő, ha az emberek csak 10 percet sétálnak aszfaltjárdán! ;) Szóval itt láttunk pár vízesést, meg egy érdekes wallabyt és rengeteg, csodálatos óriásfát, plusz iszonyú sok páfrányt. Teljesen Új-Zélandban éreztem magam.. :)
Délután aztán maximálisra fokoztuk a lelazulást, mert a szálláson maradtunk - kifulladt a lendület. :D Azért még egy vacsorára futotta az erőnkből (a legrégibb pubban), ahol a pénztáros/pincér néni egy nap után megismert bennünket és széles mosollyal fogadott. ;) Kezdtük megunkat otthon érezni, de este megint pakolni kellett, másnap pedig felvezetni Launcestonba.