Thaiföld - első állomás: Phuket

Miután elhagytuk a bp-i repteret, még sokáig a brúderek vendégszeretetetét élveztük. Fokker 100-as típusú madárkával repültünk Bécsbe, és sajnos ez azt jelentette, hogy bizony még egyszer meg kellett tapasztalnunk a hideg eu-s telet: kibuszozni a repcsihez, és lépcsőzni a jéghidegben/hóesésben, amitől a polárkabát sem védett... Csak azért írom ezt le, mert aztán később, ennek folyományaként, nem volt mókás taknyosnak és torokfájósnak lenni a 30 fok/100% klímában. :-/ Amúgy a 4 órás várakozást Bécsben elütöttük egy kis sörözéssel, majd megvettük a szükséges pluszt, Mannert, és sikerüt beszereznünk egy pakli Uno kártyát is! :)

A gép Bangkokban landolt, és odaérve az volt az érzésem, mintha egy másik reptérre érkeztünk volna. Köze sem volt ahhoz, amit eddig láttunk belőle, talán azért, mert ezúttal a belföldi utazós részlegre is bejutottunk a jó kis vízumukkal, és talán azért is, mert 2008-hoz képest sikerült kissé felturbózniuk a helyet. Láttam egy táblát, hogy most ünneplik a 3. évüket, plusz olvastam, hogy még szinte féligkész állapotban nyitották meg a repteret. Valószínűleg mi is ezt tapasztaltuk meg az első "kör"-ben... A konkó üresség helyett nyüzsi, üzletek és wifi várt bennünket. Mi meg az átszállást. Megint buszozás (?) egy óriási, Boing 747-400-as, Thai Airlines géphez.

Akkor Phuket

Őszintén szólva nagyon meglepődtem, már Bangkokban, hogy 6 kor sötétedett. Mire 8kor Phuketbe értünk, tök sötét volt. :-/ Mivel egy fityingünk sem volt, alső körben irány az atm, közben próbáltuk lekoptatni a taxis hiénákat, hiába. Tájékozódtam korábban a taxis viteldíjakról -legalább ennyit-, úh kiröhögtük a taxis első ajánlatát, és bemondtuk a miénket, ami szintén nyerő volt. Már csak a taxira kellett várnunk, meg hogy megérkezzünk. A taxis jól beszélt angolul, vagy inkább beszélt :), és próbálta megtalálni a hotelunkat. Kiderült, h gőze sem volt arról, hová visz... Azt mondjuk belőtte, hogy Kata Beach, aztán a helyiektől + taxisoktól érdeklődött. "Érdekes" volt. Közben kaptunk programajánlatot is, mivel a brádörje utazásszervező, és éppen volt egy búvárkodós programja is, amire mi nem mondtunk rögtön igent, csak később.

Kata Beach/Kata Beach Resort

Amikor megérkeztünk a hotelba, kissé szorongani kezdtem, mert túl csillivilli volt -még helyén a karácsonyi/Merry Xmas + szilveszteri/Happy New Year dekorációk, igazi kocsifelhajtó ajtónállóvval, gyönyörű enteriőr növényekkel, lebegő textilekkel. Első gondolatom az volt, hogy basszus, minek jöttünk mink ilyen csilli-villi helyre, ahol majd még a reggelihez is ki kell öltözni...? Persze már akkor nem érdekelt, amikor elfoglaltuk a szobát és az erkélyt, és elkezdtük élvezni a Nyaralást! :) Az első estén kaptunk egy kiz ízelítőt a délkelet-ázsiai esőkből. Tettünk egy kis felfedezősétát a környéken, szigorúan esernyővel, és akkor még nem gondoltuk, hogy az első pont a tanácslistánkon ez lesz: 1. mindig legyen nálad esőkabát!

A reggelinél kiderült, hogy ez valóban egy nyaralóövezet, és hogy tényleg nyár van, és rövidnadrág... Volt időnk, úgyhogy igyekeztünk élvezni a reggelit (nagyon szeretünk reggelizni! :)), egyúttal ráhangolódni a strandolásra.

Ránk nem jellemző módon a legdurvább időben értünk le a strandra: 11kor. Iszonyú erős volt már akkor a nap, árnyék nulla, viszont a homok kellemes meleg, csakúgy, mint a tengervíz. A parton a napozóágyak és ernyők végeláthatatlan sora. Számomra kiábrándító látvány. Ez a tengerpart semmivel sem szebb, mint bármelyik ozi strand (sőt...), ill. megkozkáztatom azt, hogy a horvátoknál sem szebb. A víz langymeleg, ami nálam feltétlenül 10 pont, de valahogy nyomasztó az a sok ember -- mi csendesebb partokhoz vagyunk szokva. Pedig állítólag itt van a legkevesebb ember! :-o El sem tudom képzel, milyen lehet pl. egy Patong vagy Pattaya, ahol megy a bulizás is ezerrel... Mindenesetre mi élveztük a vizet, a hullámokat, de sajnos nem bírtuk sokáig a napon, úgyhogy visszamentünk csobbanni a hotelba. Ha már egyszer "resort", akkor próbáljuk ki a vizesrészleget is. Úszófolyósó, körös-körül növényekkel, orchideákkal. :) A következő lendülettel pedig már az étteremben találtuk magunkat, pad thait és még vmi más helyi kaját fogyasztva, mellé fantasztikus gyümölcskoktéllal. Mondtuk is, hogy ez kell a bányásznak! :D

Aztán meg hirtelen mehetnékünk támadt, és nekiindultunk a "város"-nak. Elsőre levettük, hogy itt az emberek nem nagyon gyalogolnak. Járda sincs például. Vagy kismotoroznak vagy tuk-tukoznak vagy autóznak. Mi szeretünk gyalogolni, főleg vizes hajjal, és melegben :-), úgyhogy elhatároztuk, meghódítjuk a környéket, és megkeressük a Kilátót! Ö, hát igen. Először is a helyi térkép nem mutatta a helyi nevezetességeket, másodszor: a helyiek sem tudták, miről beszélünk. Fél óra felfelé caplatás után sem voltunk még sehol a kábé irányban. Szaporodtak az esőfelhők is (Thaiföldön, nyáron??), de aztán megpillantottunk egy "szökellő elefánt" táblát, és így caplattunk tovább. Már esett az eső, amikor odaértünk egy Helyre, valami beülős-pultos csehó elefátokkal körülvéve! :) Hmmm...! Ez kell nekünk! Be is fizettünk egy 20 perces körre, de aztán az egyik, kissé már túlpörgött amcsi ürge rávett mindet a fél órás futamra, úh a végén ott ültünk azon az óriás elefánton, szakadó esőben. Útközben beugrottunk egy bodegához 2 ernyőért, de így sem úsztuk meg egy jó kis megázás nélkül. Próbáltuk visszafordítani az állatot, de csak ment-ment előre. Már ekkor gyanús lehetett volna, hogy nem nálunk van az Akarat... Később, mikor felértünk a kilátópontra, és elállt az eső, és felszállt a köd, a kedves elefáni úgy gondolta, hogy már nem bírja tovább zaba nélkül, ezért letért az útról, és elvitt minket banánfát enni. Mi ezt először élveztük, röhögtünk is, aztán nem annyira élveztük, mert mentünk árkon-bokron át, meg többször trombitált is, ami a hátán ülve azért kicsit félelmetes volt. A második kitörésnél, amikor a dombon lefelé, a csalitos felé hátrált velünk, már erősen szorítottuk a majrézsinórt, aztán meg nekem erősen halálfélelmem is volt, de beláttam, hogy nincs is szebb halál, mint az elefántról leesni Délkelet-Ázsiában. Valószínűleg ez a romantikus hajlam segített, meg a "lovas" fiú hegyes fenyítőeszköze, amire azóta is szomorúan emléxem vissza. Minden tiszteletem az elefántoké!

a hatalmas és éhes elefánt hátán