Watagans Nemzeti Park

Mielőtt nagyon elmaradunk az események dokumentálásával, belevágok a vasárnapba (Bélus lógva hagyta a szombatot :). A múlt hétvégénk sok mozgással és levegőzéssel telt. Mindenképpen akartunk valamilyen hosszabb kimozdulást, és jött is ötlet Bélus egyik sykes-os kollégájától (a cégvezetőtől :), így aztán rástartoltunk a Watagans Nemzeti Parkra. Még pénteken könyvtáraztam is kicsit, és sikerült találnom két kirándulós könyvet, amiben találtunk idevágó részt is.
Néhány hónappal ezelőtt már megakadt a szemem ezen a nemzeti parkon, ugyanis az egyik tanfolyamos brossúrában említették, mint olyan helyet, ahová a sziklamászótanfolyamosokat és az ereszkedni tanulókat kiviszik. De akkor valamiért nem kattantunk rá a témára - biztosan túl jó idő volt, és inkább a strandon henyéltünk (?). ;)

Egyébként nézegettük mi a falakat korábban is, például Bélus egyből kiszúrta, hogy a katedrális melletti kőfal mennyire jó terep, de én jól lebeszéltem róla, mert hogy magyar ember Ausztráliában nem mászik a falon, közvetlenül a járda és az úttest mellett... Peeersze..., én voltam a hülye, mert az a bizonyos falfelület valóban mászható, és kedvelt célpontként van feltüntetve a mászókalauzban - ha ha ha. 2 hete a Nobbynál 2 fickó jött velünk szembe mászócipőt lóbászva a kezükben, na ők meg közvetlenül a strandon, az épített kőfalon másztak. :) Az állítólag nem valami jó minőségű, de élménynek nem lehet rossz: alattad a pihepuha, nyáron meleg, télen hideg homok, dagálykor a hullámzó tenger, apálykor mögötted a tenger, és egy köpésre a strandbüfé, ahol kapható az ozik életéből nélkülözhetetlen finom kávé, valamint például tócsi is.

Moha és Páfrány, avagy hogyan illeszkedjünk a csupazöld őserdőhöz gondolatban,szóban és cselekedetben :D

WNP-ról (Watagans Nemzeti Park) érdemes tudni, hogy már 11 ezer évvel ezelőtt éltek ott abók, aztán a 19. században beindult az élet a betelepedő eu telepesekkel. Jelenleg leginkább a terepjárósoknak ajánlott a terep, de minimum 4WD (azaz 4kerékmeghajtás). Milyen érdekes, hogy kis magyar hazánkban egy időben (vagy még mindig?) státusz-szimbólumnak számított a terepjáró, elsősorban a micsubicsipádzséró. Itt a túlélési technika része, illetve minimálfelszereltség, amennyiben valaki szereti a természetet, gyakran jár kempingezni vagy csak szeret terepjárózni a nemzeti parkos terepviszonyok közepette.Tudtam én, hogy a kis subaru nem egy hegyimenő gödör és "hullámzó talaj" viszonylatában, mégis elmondhatjuk, hogy kiválóan tejesített. Ugyan osonkodva haladtunk előre az egyre romló minőségű úton, vagyis gyakori megállásokkal és benézésekkel nyomultunk egyre beljebb az őserdőben, ami egyébként lenyűgöző!Az első célpontunkig el sem jutottunk, mert a "fut a gyáva" technikát alkalmaztuk, és inkább kíméltük az autót. Bár egy pár kilométer után is úgy néztünk ki, mint akik a Mátra -rallyn vesznek részt (por, sár). És ne felejtsük el, hogy a bal első 17"-os "versenygumi" helyet a pótkeréken hajtottunk. Fantasztikus környezetben találtuk magunkat: eukaliptuszfák és pálmafák körös-körül, a madárkák pedig úgy csiviteltek, mintha a megasztárban lennénk - mindent beleadtak, és "át is jött"...

Megnézzük, merre visz az "út"...

Rövid séta, fényképezkedés és a gourmet szendvicsek elfogyasztása után (Bélus épített egy padot az ebédhez :), hátra arcot csináltunk, és észak felé vettük az irányt; a déli terep valóban terepjárósoknak való... :-/

A délutáni célállomásunk a Monkey Face Lookout volt, amit sajnos nem találtunk a gps-szel, így hát kiváló tájékozódóképességünkre hagyatkoztunk ("Bélus szerint a térkép szerint...") :D Szerencsére a sziklamászós könyvben szépen leírták, hogy merre van az arra, úgyhogy csak az út minősége miatt aggódtunk. El is érkeztünk egy ponthoz, ahonnan már a poros út vitt tovább, és konkrétan lementünk a térképről, mert Marika elnémult és megszűnt a gps-koordináció/navigáczió. Egy rövid, sáros szakaszt leszámítva kellemes utunk volt, és szerencsénkre találkoztunk néhány mászóval, akik közül egy Robert nevű középkorú fószer megmutatta nekünk az utat fölfelé, a felső parkolókhoz, illetve az utat a sziklákhoz.
A hely egyébként nagyon izgalmas: buja növényzet mellé fantasztikus alakú és mintázatú sziklafalak és magánzó sziklák társulnak. Megdöbbentően sok volt az egyik kedvenc növényemből, amit az út során "füfanövény"-nek neveztem el, amúgy megtaláltam a fás könyvemben (A Field Guide to Australian Trees), a neve: black gin (kingia australis). Azt olvastam róla az okos könyvben, hogy akár 3 méterre is megnőhet. Nohát mi csak emberméretűt láttunk, de abból nagyon sokat... :)
A kilátóhoz nem mentünk fel, csak a sziklákkal ismerkedtünk, meg egy minimadárral, aki nagyon közvetlen volt, és a közelünkben ugrált, Bélus szerint azért, mert valószínűleg a közelben volt a fészke, és minket cselesen el akart csalni... :-D Mág jócskán világosban indultunk el, hogy ne legyen gond a lejutással a földúton. Nagy szerencsénkre útközben találkoztunk egy wallaby mamával - az út szélén ácsorgott, és minket nézett percekig! Majd később sokkal többet is láttunk egy ház udvarán. :-)Ami még nagyon tetszett -legjobban Bélus ámuldozott-, az az út menti fenyősor volt, ami mellett elhajtottunk északra menet... Nagyon fura látvány ez a sok fenyő az eukaliptuszok és pálmák után.. Még tobozt is gyűjtöttünk emlékbe!

Állítólag laknak itt dingók, wombatok, echidnak és platypus is, de mi csak bozótzörgést hallottunk, megmutatni egyik sem akarta magát. Valamikor biztosan visszanézünk még erre a környékre, viszonylag közel is van hozzánk (kb. 50 perc autóval), de előtte még fel kell fedeznünk a Port stephens-i sziklákat... :-)

Sok-sok kép itt: picasaweb.