hazafelé kacsintgatunk

Már egy ideje hazafelé kacsintgatunk.

Nem új dolog ez, tavaly óta mondogatjuk (magunkban) és ígérgetjük :), hogy az idén (2011), ha minden összeáll, elköltözünk Ausztráliából. Sejtettük, hogy a szerencse megint mellénk áll, ezért alakult úgy, hogy a tavaly karácsonyt nem Mo-on töltöttük, hanem az ország felfedezésével, számoltunk ugyanis azzal, hogy erre már nem sok időnk marad. És ezért megyünk Új-Zélandra is, gyorsan, még az "utolsó pillanatban".

Mielőtt eljöttünk volna Ausztráliába, titkon reméltük, hogy eljutunk egyszer Új-Zélandba. Annó sokat nézegettük a "kijutás" feltételeit (kristálytisztán emlékszem, ahogy ülünk a gép előtt és számoljuk a pontjainkat), de valahogy úgy láttuk, hogy túl sok erőfeszítést kíván a vízum megszerzése, plusz nem volt kedvünk nekivágni a vak világnak, így egy időre lemondtunk az ilyen irányú tervezgetésről.
Azért valami mégis csak mocorgott, mert 2008 decemberében már az ausztrál vízumot kezdtük el intézni... Nagyon ijesztő és egyben hihetetlen volt. :o)

Amikor végre, 2 éve eljutottunk Új-Zélandra, egyáltalán nem csalódtunk: első látásra csodálatos és barátságos ország. Viszont akkor már tudtuk, hogy nagyon messze van. Csak úgy, mint AU. Bazi messze van mindentől.:-/ Akkor minek is jönnek ide az emberek? A válasz egyszerű: szerencsét próbálni, mint például mi, a Kanga Bt., vagy mert elhatározták, hogy itt akarnak élni, mint sok más kivándorló ismerősünk. Nehéz megfogalmazni, hogy nekünk miért nem jött be, az ittmaradók pedig valószínűleg nehezen értik meg, hogy miért is megyünk el, hiszen nekünk igazából már csak 1 kis ugrás lenne az állandó lakosi vízum megszerzése, majd még egy az állampolgárságig.

Mert mi szeretünk itt élni.
Amikor előjön ez a téma, márpedig mindig előjön, hiszen AU a bevándorlók országa, a legtöbb beszélgetőtársunk hatalmas lelkesedéssel ecseteli, hogy miért csodálatos hely ez. Mi mindig csak bólogatunk, hiszen mindezt látjuk, és gondolkodunk a helyes válaszon (már régen rossz), hiszen valamilyen okból nyilván nem lelkesedünk ezerrel. Mert bizony nekünk hiányzik valami, amitől nem olyan cool ez a hely.
## Persze király, hogy vannak wombatok (ha láttatok már wombatokkal, tudjátok mennyire tudok lelkesedni!) ;), imádom, hogy majdnem mindig zöld a fű, az egész város tiszta pálmafás-bokros-ligetes, mindenhol madarak, és nem csak a tyutyurtyús fajtából, bárkivel lehet beszélgetni bármikor, legyen az az ábécés pénztáros vagy a buszsöfőr, télen is kint lehet ülni és kávézni egy szál kabátkában, a tenger meg egy köpésre van, és még sorolhatnám... ##

Bárcsak, bárcsak...megmutathatnánk.* Idővel rájöttünk, hogy milyen frusztráló az, hogy nem tudjuk 100%-an élvezni ezt a csodát. Persze próbálkozunk ám: így telt el az utóbbi 3 év! :o) A kérdés, hogy ebből mennyit sikerült megosztanunk a családunkkal és a régi barátainkkal? Nem sokat, szinte semmit. És itt jön a frusztráció... Tudjátok, mennyire szeretünk bandázni...

-- ;( ---

"Happiness only real when shared."

(Christopher Johnson McCandles, Into the Wild)

Utólag is, még egyszer, köszönjük a látogatásokat, amelyekkel mindig hoztatok egy kis otthoni ízt (konkrétan és átvitt értelemben) magatokkal, illetve reméljük, hogy nekünk is sikerült egy kis ízelítőt adnunk az itteni Jóságból.
Jó szokását megtartva, Bélus heti rendszerességgel járt ugyan a lottózóba (itt Newsagent), folyamatosan reménykedtünk, hogy bejön a nagy nyeremény, és akkor küldjük a repjegyet, de nem így lett... úgyhogy: mi megyünk!

A változások szele.

Mindketten elkezdtünk munkát keresgélni. Én egyébként több eu-s melóra is pályáztam, nyilván eléggé reménytelenül - ekkora távolságból?! Bélus esetében megint kiváló ötletnek tűnt a cégen belüli transzfer, "ahogy jöttünk, úgy megyünk", ez esetben a londoni irodából jött az érdeklődés. Március végéig adtunk határidőt magunknak, majd a hét közepén végülis megvettük az egyirányú repülőjegyünket, és elkezdtük a pakolászást (gondolatban). Elkészültek a listáink (nagyjából) az útiholmikról és az intézendő ügyekről. A holmiaink nagy részét Londonba fuvaroztatjuk tengeri úton, a többi megy a zsákba és haza velünk, Mo-ra! Sok év után végre úgy alakul, hogy nem 20 kg-ot, hanem 30-at vihetünk magunkkal a repcsin - juhéjj!

Hat hét múlva találkozunk Otthon! :D :D
Bt :*

-------
*
Három kicsi süni eltévedt az erdőben, rájuk esteledik és az eső is elered.
Megsajnálja őket a Mikulás
- Sünikék, teljesítem három kívánságotokat. Mit kívánsz első sünike?
- Nagyon fázom, nagyon éhes vagyok, bárcsak otthon lehetnék!
Otthonterem
- Mit kívánsz második sünike?
- Nagyon fázom, nagyon éhes vagyok, bárcsak otthon lehetnék!
Ő is otthonterem.
- És te harmadik sünike mit kívánsz?
- Nagyon fázom, nagyon magányos vagyok, bárcsak itt lennének a testvérkéim!